[RSArchive Icon]
Rudolf Steiner Archive Section Name Rudolf Steiner Archive



A szabadság filozófiája

On-line óta: 15th July, 2014

V. FEJEZET

A világ megismerése

Előző fejezeteinkből következik, hogy megfigyelésünk tartalmának a vizsgálata útján nem bi­zonyítható, hogy észleleteink képzetek. A bizonyíték ugyanis abban állna, hogy azt mondják: ha az észlelési folyamat úgy játszódik le, ahogy azt a naiv realizmus szerint individuumunk pszichológiai és fiziológiai konstitúciója alapján elképzeljük, akkor az észlelésben nem maguk a dolgok, hanem csak a dolgokról alkotott képzeteink vannak jelen. Ha mármost a naiv realizmus konzekvensen végigvíve olyan eredményekhez vezet, amelyek saját feltevéseinek éppen az ellenkezőjét adják, akkor ezek a feltevések nem alkalmasak arra, hogy valamilyen világszemléletet alapítsanak reájuk és el kell őket ejteni. Mindenesetre lehetetlen dolog a feltevések elvetése, ugyanakkor a következte­tések elfogadása, ahogy azt a kritikai idealizmus teszi, amikor azt az állítását: a világ az én képze­tem, a fenti bizonyítási menetre építi. (E. von Hartmann: „Das Grundproblem der Erkenntnistheorie” — Az ismeretelmélet alapproblémája című művében részletes leírását adja ennek a bizonyítási menetnek.)

Más a kritikai idealizmus helyessége és más bizonyítékainak a meggyőző ereje. Az elsőre vo­natkozólag fejtegetéseink során majd megkapjuk a választ. Bizonyítékainak meggyőző ereje azon­ban egyenlő a nullával. Ha egy házat építünk és az első emelet építése közben a földszint összeom­lik, vele zuhan az emelet is. A naiv realizmus és a kritikai idealizmus úgy viszonylanak egymáshoz, mint a földszint az első emelethez.

Aki szerint az egész észlelt világ csak egy képzelt világ éspedig számomra ismeretlen dolgok lelkemre gyakorolt hatása, annál a megismerés tulajdonképpeni problémája természetszerűen nem­csak a lélekben lévő képzetekre, hanem a tudatunkon túli, tőlünk független dolgokra vonatkozik. Az ilyen ember azt kérdezi: mennyit ismerhetünk meg az utóbbiakból, a tudatunkon túli dolgokból közvetve mivel megfigyelésünk számára közvetlenül nem hozzáférhetők? Akinek ez az álláspontja, az nem tudatos észleletei belső összefüggésével törődik, hanem ezek már nem tudatos okaival, ame­lyeknek tőle független létük van, míg az észleletek, nézete szerint eltűnnek, mihelyt érzékszerveit a jelenségektől elfordítja. E szerint a nézet szerint tudatunk úgy működik, mint egy tükör, amelyből azonnal eltűnnek a dolgok képei, mihelyt tükröző felülete nem fordul azok felé. Aki azonban nem látja magukat a dolgokat, csak azok tükörképeit, annak a tükörképek viselkedéséből következtetés­sel kell közvetve ismereteket szereznie a dolgok mivoltáról. Ez az álláspontja az újabb természettu­dománynak, amely az észleleteket csak végső eszközként használja fel ahhoz, hogy megismerje az anyag észleletek mögötti valóságosan létező folyamatai. Ha a filozófus mint kritikai idealista egyál­talán elismer valamilyen létet, megismerési törekvése a képzetek közvetett felhasználásával csakis erre a létre irányul. Érdeklődése átugorja a képzetek szubjektív világát és azok előidézője felé for­dul.

A kritikai idealista azonban odáig mehet, hogy azt mondja: be vagyok zárva képzeteim világába és nem tudok kijutni belőle. Ha gondolok is valamit képzeteim mögött, ez a gondolat végül is nem más, mint az én elképzelésem. Az ilyen idealista azután a magánvalót vagy teljesen tagadja, vagy legalábbis azt mondja, hogy reánk emberekre nézve semmi jelentősége sincs, mintha nem is lenne, mert úgysem tudhatunk meg róla semmit.

Az ilyen kritikai idealista számára az egész világ csak álom, amellyel szemben minden megis­merési törekvés egyszerűen értelmetlen. Szerinte csak kétféle ember lehet: az elfogult, aki saját álomszövedékeit valóságnak tartja és a bölcs, aki átlátja ennek az álomvilágnak a semmis voltát és ezért lassan elmegy a kedve attól, hogy továbbra is törődjék vele. E szerint az álláspont szerint az ember saját személyisége is csak álomkép lesz. Ahogy álomvilágunk képei között a magunk álom­képe is megjelenik, úgy jelenik meg éber tudatunkban saját énünk képzete a külvilág képzeteihez kapcsolódva. Tudatunkban azonban ekkor nem valódi énünk van, hanem csak énképzetünk. Aki tehát tagadja a dolgok létét, vagy legalábbis azt, hogy megtudhatunk róluk valamit, annak tagadnia kell saját személyiségének a létét, illetve ennek a megismerhetőségét is. A kritikai idealista így ah­hoz a megállapításhoz jut: „Minden realitás valamilyen csodálatos álommá változik anélkül, hogy volna élet amelyről álmodunk, vagy szellem amely álmodik; álommá, amely egy önmagáról szóló álomban kapcsolódik egybe." (Fichte: Die Bestimmung des Menschen.” — Az ember rendeltetése.)

Mindegy, hogy aki az életet álomnak gondolja, e mögött az álom mögött nem tételez fel sem­mit, vagy hogy képzeteit valóságos dolgokra vonatkoztatja-e, az biztos, hogy magával az élettel szemben minden tudományos érdeklődését el kell hogy veszítse. Aki úgy véli, hogy a számunkra hozzáférhető mindenség nem egyéb mint álom, annak minden tudomány eleve képtelenség; aki viszont úgy gondolja, hogy joga van a képzetekből a dolgokra következtetni, annak a tudomány ezeknek a dolgoknak (a „magánvalóknak”) a kikutatásából fog állni. Az előbb említett világnézettel abszolút illuzionizmusnak nevezhetjük, az utóbbit, konzekvens képviselője Eduard von Hartmann transzcendentális realizmusnak [Transzcendentális ennek a világnézetnek az értelmében az a megismerés, amely szerint a magánvalókról közvetlenül semmit sem mondhatunk, hanem csak közvetve, az ismert szubjektívből következtethetünk a szubjektíven túli (transzcendens) ismeretlenre. E szerint a nézet szerint a magánvaló a közvetlenül megismerhető világ területén túl van, azaz transzcendens. De világunkat erre a transzcendensre transzcendentálisan vonatkoztathatjuk. Hartmann szemlélete azért realizmus, mert a szubjektíven, az ideálison túli transzcendensre, reálisra irányul.] nevezi.

Mind a két felfogás közös a naiv realizmussal abban, hogy az észleletek vizsgálatával akarja megvetni lábát a világban. Ezen a területen azonban sehol sem találnak szilárd pontra.

A transzcendentális realizmus követőinek elsősorban azt a kérdést kellene feltenniük: hogyan hozza létre az én önmagából a képzetvilágot? Egy számunkra adott képzetvilág irányában, amely eltűnik mihelyt érzékeinket a külvilág elől elzárjuk, komoly megismerési törekvés csak annyiban gyulladhat fel, amennyiben eszköz ahhoz, hogy segítségével az önmagában létező én világát köz­vetve kikutassa. Ha tapasztalásunk tárgyai képzetek lennének, akkor mindennapi életünk az álom­hoz, a valóságos világ megismerése pedig a felébredéshez hasonlítana. Álomképeink is csak addig érdekelnek amíg álmodunk, tehát nem látjuk át álom voltukat. A felébredés pillanatában nem érde­kel többé álomképeink belső összefüggése, hanem az azok alapját képező fizikai, fiziológiai és pszichológiai folyamatok. Épp ily kevéssé érdekelheti a filozófust, aki a világot a maga képzetének tartja, a világ egyes részleteinek a belső összefüggése. Amennyiben egyáltalán elismeri valamilyen én létezését, akkor sem azt kérdezi, hogyan függ össze egyik képzete a másikkal, hanem hogy mi megy végbe a tőle független lélekben, mialatt saját tudatában valamely képzetalkotás lejátszódik. Ha azt álmodom, hogy bort iszom, amely a gégémet égeti és azután köhögési ingerrel ébredek (Weygandt: „Entstehung der Träume” — Az álmok keletkezése, 1893), a felébredés pillanatában nem érdekel többé az álombeli esemény. Figyelmem már csak a fiziológiai és pszichológiai folya­matokra irányul, amelyek a köhögési ingert az álomképben szimbolikusan kifejezték. Épp így a filozófusnak is mihelyt meggyőződött az adott világ képzetjellegéről, azonnal az e mögött rejtőző valóságos lélek felé kell fordulnia. Ennél mindenesetre még rosszabb, ha az illuzionizmus a magán­való én létezését a képzetek mögött teljesen tagadja, vagy legalábbis megismerhetetlennek tartja. Ilyen nézetekhez könnyen vezethet az a megfigyelés, hogy bár az álmodással szemben ott van az éber állapot, amelyben módunk van arra, hogy az álmokat átlássuk és reális körülményekre vonat­koztassuk, de nincs olyan állapotunk, amely hasonlóan viszonylanék éber állapotunkhoz. Akik ezen a nézeten vannak, nem látják be, hogy igenis van valami, ami úgy viszonylik a puszta észleléshez, mint az éberállapotbeli tapasztalás az álomhoz. Ez a valami pedig a gondolkodás.

A naiv embernek nem róhatjuk fel a belátás hiányát, amelyre itt utaltam. Átadja magát az élet­nek és a dolgokat úgy tartja valóságosaknak, ahogy azok a tapasztalás során eléje tárulnak. Ezen az állásponton túlmenve azonban az első lépés csak annak a kérdésnek a feltevése lehet, hogyan vi­szonylik a gondolkodás az észlelethez? Egészen mindegy, hogy az észlelet a számomra adott alak­jában képzetalkotásom előtt már létezett, illetve utána tovább létezik-e vagy sem: ha valamit ki aka­rok mondani róla, ez csak a gondolkodás segítségével történhet. Ha azt mondom: a világ az én kép­zetem, egy gondolkodási folyamat eredményét mondom ki és ha gondolkodásom nem alkalmazható a világra, akkor ez az eredmény egyszerűen téves. Az észlelet és a róla tett bármely megállapítás közé a gondolkodás ékelődik.

Arról már beszéltünk, hogy a dolgok szemlélése közben általában miért nem figyelünk a gon­dolkodásra (31. old.). Ennek az a körülmény az oka, hogy figyelmünket csak arra a tárgyra irányít­juk, amelyről gondolkodunk és nem egyúttal a gondolkodásra is. A naiv tudat ezért a gondolkodást olyasvalaminek tartja, aminek a dolgokhoz semmi köze, azokon egészen kívül áll és figyelmét a világra irányítja. Az a kép, amelyet a gondolkodó a világ jelenségeiről alkot, a naiv tudat szerint nem tartozik a jelenségekhez, hanem csak az ember fejében létező valami; a világ e nélkül a kép nélkül is kész. A világ minden szubsztanciájával és erőivel együtt teljesen kész, és erről a kész vi­lágról alkot képet az ember. — Az így gondolkodókat csak meg kell kérdeznünk: milyen jogon mondjátok, hogy a világ a gondolkodás nélkül is kész? Nem hívja-e életre a világ az ember fejében a gondolkodást épp oly szükségszerűen, mint a növényből a virágot? Ültessetek el egy magot; gyö­keret ereszt, szárat hajt, levéllé, virággá bontakozik. Állítsátok magatok elé a növényt: lelketekben egy meghatározott fogalommal kapcsolódik össze. Miért tartoznék ez a fogalom kevésbé az egész növényhez, mint a levél vagy a virág? Azt mondjátok: a levelek és a virágok az észlelő szubjektum nélkül is megvannak; a fogalom viszont csak akkor jelenik meg, ha az ember szemben áll a növény­nyel. Ez igaz. De virágok és levelek is csak akkor keletkeznek a növényen, ha van föld, amelybe a magot ültethetjük, ha van fény és levegő, amelyben a levelek és virágok kibontakozhatnak. Ugyan­így jön létre a növény fogalma is, ha a gondolkodó tudat kerül vele szembe.

Egészen önkényes, hogy annak az összességét, amit valamely jelenséggel kapcsolatban a puszta észleléssel tapasztalunk, totalitásnak, egésznek tartsuk, azt pedig, ami a gondolkodó szemléletből adódik, olyan hozzákapcsolódó valaminek, aminek magához a dologhoz semmi köze sincs. Ha egy rózsabimbót kapok, a róla alkotott észleleti képem csak egyelőre nevezhető lezártnak. Ha vízbe teszem, holnap egész más képem lesz róla. Ha megszakítás nélkül figyelem, látom, hogyan megy át számtalan közbülső fokon a mai állapotból a holnapiba. Az adott pillanatban előttem lévő kép az az állandó létesülésben lévő tárgynak csak egy esetleges részlete. Ha a bimbót nem teszem vízbe az állapotok egész sora nem fejlődik ki, amelyeknek a lehetősége pedig benne volt. Ugyanígy engem is akadályozhat valami abban, hogy a virágot tovább figyeljem, és akkor ezért lesz tökéletlen képem róla.

Az a nézet, amely az egy bizonyos időpontban adott képet azonosnak tekinti az objektummal, helytelen és csak esetlegességekre alapított.

Éppen ilyen helytelen, ha az észleleti jegyek összességét tartjuk a tárgynak. Könnyen elképzel­hető, hogy lenne valamilyen szellem, amely az észlelettől el nem választva azzal együtt megkapná a fogalmat is. Az ilyen szellemnek eszébe sem jutna, hogy a fogalmat ne a dologhoz tartozó valami­nek tekintse. A fogalomnak szükségképpen olyan létet kellene tulajdonítania, amely a jelenséggel elválaszthatatlan kapcsolatban van.

Szeretném ezt még egy példával is világosabbá tenni. Ha egy követ vízszintes irányban elhají­tok, akkor a levegőben egymás után különböző helyeken látom. Ezeket a helyeket vonallá kötöm össze. A matematikában különféle görbékről tanulok, többek között a paraboláról is. A parabolának ismert vonal úgy keletkezik, hogy egy pont bizonyos törvényszerűség szerint mozog. Ha megvizs­gálom a feltételeket, amelyek szerint az elhajított kő mozog, azt találom, hogy mozgásának a vonala azonos azzal, amit parabolának ismerek. Hogy a kő éppen parabola vonalban mozog, ez az adott feltételekből szükségszerűen következik. A parabola-forma ugyanúgy hozzátartozik az egész jelen­séghez, mint minden egyéb, ami azzal kapcsolatban tekintetbe jön. A fent említett szellemnek - amelynek nem kellene a gondolkodás kerül őútját igénybe venni - nemcsak a különböző helyeken jelentkező látási-érzékletek összessége volna adva, hanem a jelenségtől el nem választva a hajítás vonalának parabola formája is, amelyet mi csak a gondolkodással fűzünk a jelenséghez.

Nem a tárgyakon múlik, hogy egyelőre a megfelelő fogalmak nélkül kapjuk őket, hanem saját szellemi organizációnkon. Mivoltunk, mint olyan működik úgy, hogy a dolgok valóságának számí­tásba jövő elemeit két oldalról kapjuk: az észlelés és a gondolkodás oldaláról.

A dolgok természetéhez semmi köze sincs annak, hogyan vagyok organizálva azok felfogására. Az észlelés és a gondolkodás csak akkor válik ketté, amikor én, mint szemlélő állok szemben a dol­gokkal. De hogy mely elemek tartoznak a dolgokhoz és melyek nem, ez egyáltalán nem függhet attól, hogy én milyen módon jutok ezeknek az elemeknek az ismeretéhez.

Az ember korlátok közé szorított lény. Mindenekelőtt lény a többi lény között. Léte időhöz és térhez kötött. Ezért az egész univerzumnak mindig csak egy korlátozott része lehet adott a számára. De ez a rész körös-körül, mind időben, mind térben kapcsolódik a többi dologhoz. Ha létünk úgy lenne összekapcsolva a dolgokkal, hogy a világban lejátszódó minden történés egyúttal a mi törté­nésünk is lenne, akkor nem lenne ez a különbség köztünk és a dolgok között. De akkor nem is lé­teznének számunkra különálló dolgok; egyik történés folyamatosan menne át a másikba. A koz­mosz egy egység lenne, egy önmagába zárt egész. A történések folyama sehol sem szakadna meg. Csak a mi korlátozottságunk miatt látjuk különálló dolognak azt, ami a valóságban nem az. A piros szín például önmagában mint különálló qualitás nem létezik. Minden oldalról más qualitások veszik körül, amelyekhez hozzátartozik, és amelyek nélkül nem létezhetnék. Számunkra azonban szüksé­gesség, hogy egyes részleteket emeljünk ki a világból és azokat önmagukban szemléljük. Szemünk csak egyes színeket tud megragadni egy sokrétű összességből, értelmünk csak egyes fogalmakat tud felfogni egy összefüggő fogalomrendszerből. Ez a különválasztás szubjektív tevékenység és annak a következménye, hogy nem vagyunk azonosak a világfolyamattal, hanem lény a többi lény között.

Minden azon múlik tehát, hogy meghatározzuk saját lényünk helyzetét a többi lénnyel szem­ben. Ezt a meghatározást meg kell különböztetnünk attól, amikor csak tudatossá, válunk önma­gunknak. Utóbbi ugyanúgy az észlelésen alapszik, mint minden más dolog tudatossá válása. Az önmagam észlelete a tulajdonságok bizonyos összességét adja és ezeket ugyanúgy személyiségem egészévé fogom össze, ahogy a sárga, fémfényű, kemény stb. tulajdonságokat abba az egységbe foglalom, hogy „arany”. Az önmagam észlelete nem vezet ki abból a körből, amely hozzám tarto­zik. Önmagamnak ezt az észlelését meg kell különböztetnünk attól, amikor önmagunkat gondolko­dással határozzuk meg. Ahogy a külvilág egyes észleleteit gondolkodással illesztem a világ össze­függésébe, úgy a saját magamról alkotott észleleteket is gondolkodással illesztem a világfolyamat­ba. Önmagam észlelése bizonyos határok közé zár; gondolkodásomnak semmi köze sincs ezekhez a határokhoz. Ebben az értelemben kettős lény vagyok. Egyrészt be vagyok zárva arra a területre, amelyet mint saját személyiségemet észlelek, ugyanakkor hordozója vagyok egy tevékenységnek, amely valamilyen magasabb szférából határozza meg körülhatárolt létemet. Gondolkodásunk nem individuális, mint érzeteink és érzéseink, hanem univerzális. Csak azáltal kap individuális jelleget minden egyes emberben, hogy az ember azt individuális érzeteire és érzéseire vonatkoztatja. Az univerzális gondolkodásnak ez a sajátos színezete különbözteti meg egymástól az egyes embereket. A háromszögnek csak egyetlen fogalma van. Ennek a fogalomnak a tartalmára vonatkozólag mind­egy, hogy A vagy B emberi tudathordozó ragadja-e meg. A két tudathordozó azonban a fogalom tartalmát individuálisan fogja fel.

Ezzel a gondolattal egy nehezen kiküszöbölhető előítélet áll szemben. Az elfogult szemlélet nem akarja belátni, hogy a háromszög fogalma, amelyet én fogok fel a fejemmel, ugyanaz, mint amelyet embertársam fog fel az ő fejével. A naiv ember azt gondolja, hogy fogalmait ő alkotja. Ezért azt hiszi, hogy mindenkinek megvannak a saját fogalmai. A filozófiai gondolkodás alapköve­telménye, hogy ezt az előítéletet kiküszöböljük. A háromszög egységes fogalma nem válik több fogalommá attól, hogy sokan gondolják. Mert a sok ember gondolkodása maga is már egység.

A gondolkodásban adva van az az elem, amely különálló individualitásunkat a kozmosszal egy egésszé fogja össze. Érzeteinkben, érzéseinkben (észlelésünkben is) különálló lények vagyunk, gondolkodásunkban a mindenséget átfogó, azt átható lények. Kettős természetünk mélyebb oka az, hogy valamilyen abszolút erőt, valamilyen univerzális erőt látunk megnyilatkozni magunkban, ame­lyet azonban nem a világ centrumából való kiáradásánál, hanem a periféria egy pontján ismerünk meg. Ha az előbbi eset állna fenn, akkor tudatra ébredésünk pillanatában tudói lennénk a világ min­den rejtélyének. De mert a periféria egy pontján állunk és létünket bizonyos határok közé szorított- nak látjuk, a saját magunkon kívüli területet a világ általános létéből belénk áradó gondolkodás se­gítségével kell megismernünk.

Azáltal, hogy a gondolkodás bennünk túlterjed, saját külön létünkön és a világ általános létére vonatkozik, keletkezik bennünk a megismerési vágy. Gondolkodás nélküli lényeknek nincs ilyen vágyuk. Nem adódnak számukra kérdések abból, hogy rajtuk kívül lévő dolgokkal állnak szemben. A rajtuk kívül lévő dolgok külsődlegesek maradnak az ilyen lények számára. A gondolkodó lé­nyeknél viszont a külső jelenségekkel kapcsolatban mindjárt jelentkezik a fogalom. A fogalom az, amit a dologgal kapcsolatban nem kívülről, hanem belülről kapunk. A két elemnek, a belsőnek és a külsőnek a kiegyenlítését, egyesítését adja a megismerés.

Az észlelet tehát nem kész, lezárt valami, hanem csak egyik oldala a totális valóságnak. A má­sik oldata a fogalom. A megismerési aktus az észlelet és a fogalom szintézise. Csak az észlelet és a fogalom együtt adja a dolog egészét.

Eddigi fejtegetéseinkből kitűnik, hogy lehetetlen a világ egyes jelenségeiben valamilyen más közös elemet keresnünk, mint az az eszmei tartalom, amelyhez a gondolkodás révén jutunk. Minden kísérletnek meg kell hiúsulnia, amely a világnak valamilyen más egységét keresi, mint ez az önma­gában összefüggő eszmei tartalom, amelyet az észleleteinkről való gondolkodó szemlélettel alakí­tunk ki. Sem valamely emberi-személyes jelleggel felruházott isten, sem az erő vagy anyag, sem az eszme nélküli akarat (Schopenhauer) nem jelentheti számunkra a világ univerzális egységét. Ezek mind csak megfigyelésünk egy korlátozott területéhez tartoznak. Emberileg körülhatárolt személyi­séget csak magunkon, erőt és anyagot csak a külső dolgokon észlelünk. Ami az akaratot illeti, csak korlátok közé szorított személyiségünk tevékeny megnyilatkozásának tekinthetjük. Schopenhauer el akarja kerülni, hogy az „absztrakt” gondolkodást tegye a világegység hordozójává, ehelyett olyas­mit keres, ami számára közvetlen realitásnak mutatkozik. Azt hiszi, sohasem tudjuk megközelíteni a világot, ha mint külső világot szemléljük. „Ha a kutató maga csak a tisztán megismerő szubjektum lenne (szárnyas angyalfej test nélkül), akkor a velünk csupán képzetként szembenálló világ kutatott jelentősége, vagy az átmenet ettől, mint a megismerő szubjektum puszta képzetétől ahhoz, ami ezen kívül még lehet, valóban soha sem lenne megtalálható. Ő maga azonban (a kutató) ugyanebben a világban gyökerezik, itt van mint individuum, vagyis megismerését — amely az egész világnak mint képzetnek a feltétlen hordozója — ezek szerint az a test közvetíti, amelynek affekciói jelentik, amint azt kimutattuk, a kiindulópontot az értelem számára ennek a világnak a szemlélésében. Ez a test a tisztán megismerő szubjektum, mint olyan számára ugyanúgy képzet, mint minden más képzet, ob­jektum az objektumok között, ennélfogva a test akcióit, mozgásait csak olyan formában ismerheti meg mint a többi szemlélhető objektumok változásait és éppoly idegenek és érthetetlenek lennének számára, ha jelentőségük nem világosodnék meg valami egészen más módon ... A megismerés szub­jektuma számára — aki a testtel való azonossága következtében individuumként jelenik meg — ez a test két egész különböző módon van adva: egyszer mint képzet az értelmi szemléletben, mint objek­tum az objektumok között és ezek törvényeinek alávetve; ugyanakkor azonban egészen más módon is, mint az ugyanis, amit mindenki közvetlenül ismer és amit az akarat szó fejez ki. Akaratának minden aktusa egyben és elmaradhatatlanul testének egy mozdulata is: az aktust nem akarhatja iga­zán anélkül, hogy azt ugyanakkor testének mozdulataként is ne észlelné. Az akarati aktus és a test akciója nem két objektíven felismert különböző állapot, amelyeket az okság fonala köt össze, nem ok és okozatként állnak egymással szemben; hanem a kettő egy és ugyanaz, csak két teljesen kü­lönböző módon adottan: egyszer egészen közvetlenül, másszor a szemlélésben az értelem számára." - Ezeknek a fejtegetéseknek az eredményeként Schopenhauer jogosultnak érzi, hogy az ember tes­tében találja meg az akarat „objektivitását”. Véleménye szerint a test akcióiban közvetlenül érezhe­tő egy realitás, a konkrét magánvaló. - Ellenvetésül ezekre a fejtegetésekre azt kell mondanunk, hogy testünk akcióiról is csak az önmagunk észlelete útján szerzünk tudomást, és így semmivel sincs több bennük, mint más észleletekben. Ha meg akarjuk ismerni mivoltukat, ezt csak gondol­kodó szemlélődéssel tehetjük, azaz ha beleillesztjük őket fogalmaink és eszméink eszmerendszeré­be.

Mélyen gyökerezik a naiv emberi tudatban az a nézet, hogy a gondolkodás absztrakt valami, ami minden konkrét tartalmat nélkülöz, hogy a világnak legfeljebb „eszmei” tükörképét adhatja, nem pedig azt magát. Aki így ítéli meg a dolgot, nyilván nem tisztázta, hogy mi az észlelet fogalom nélkül. Nézzük meg tehát mi is az észleletek világa. Puszta egymásmellettiség a térben és egymás­utániság az időben, összefüggéstelen részletek halmaza. Az észleletek színpadán megjelenő és eltű­nő jelenségek egyikének sincs közvetlen, észlelhető kapcsolata a másikkal. A világ itt egyenlő érté­kű dolgok sokféleségéből áll. Egyiknek sincs nagyobb szerepe a világ gépezetében, mint a másik­nak. Ha tisztázni akarjuk, hogy az egyik dolognak van-e nagyobb jelentősége vagy a másiknak, akkor gondolkodásunkat kell segítségül hívnunk. Gondolkodásunk nélkül az állat valamely elkor­csosult, jelentőség nélküli szervét egyenlő értékűnek tarthatjuk testének legfontosabb részével. Az egyes dolgok önmagukra és a világ többi részére vonatkozó jelentősége csak akkor mutatkozik meg, ha a gondolkodás megvonja szálait egyik jelenségtől a másikhoz. A gondolkodásnak ez a te­vékenysége tartalommal telített tevékenység. Mert csak egész határozott, konkrét tartalom révén tudhatom, miért áll a csiga alacsonyabb organizációs fokon, mint az oroszlán. A puszta ránézés, az észlelet még nem ad semmilyen tartalmat, amely az organizáció tökéletességéről felvilágosítást adhatnak.

Ezt a tartalmat a gondolkodás fűzi az észlelethez az ember fogalmi és eszmevilágából. Az ész- leleti tartalommal szemben, amelyet kívülről kapunk, a gondolati tartalom belül (bensőnkben) jele­nik meg. Azt a formát, amelyben jelentkezik intuíciónak nevezhetjük. Az intuíció azt jelenti a gon­dolkodás számára, amit a megfigyelés az észlelet számára. Intuíció és megfigyelés megismerésünk két forrása. A világ valamely megfigyelt jelenségével szemben mindaddig idegenül állunk, amíg nincs meg bennünk a megfelelő intuíció, amely a valóságnak az észleletből hiányzó részét kiegészí­ti. Akinek nincs meg a képessége ahhoz, hogy a dolgoknak megfelelő intuíciókat megtalálja, az előtt a teljes valóság ismeretlen marad. Az intuíció nélküli ember csak összefüggéstelen észleleteket tud megfigyelni, ahogy a színvak csak a világos és sötét árnyalatkülönbségeit látja színqualitások nélkül.

Valamit megmagyarázni, érthetővé tenni annyit jelent, mint visszahelyezni abba az összefüg­gésbe, amelyből organizációnk előbb ismertetett felépítése következtében kiszakadt. Nincs olyan dolog, amely a világ egészéből ki volna szakítva. Minden elkülönítettségnek csupán organizációnk vonatkozásában van szubjektív jelentősége. Csak a mi számunkra válik szét a világ egésze és je­lentkezik mint fent és lent, előtt és után, ok és okozat, tárgy és képzet, anyag és erő, objektum és szubjektum stb. Ami a megfigyelésben számunkra különálló részekként jelenik meg, az intuícióink összefüggő, egységes világa révén ismét egésszé áll össze; mi fűzzük össze újra egységgé gondol­kodásunkkal mindazt, amit az észlelés során különválasztottunk.

A dolgok rejtélyessége különállóságukban van. Ezt azonban mi magunk idéztük elő és a fogal­mi világon belül ismét meg is szüntethetjük. A gondolkodáson és észlelésen kívül közvetlenül semmi sincs számunkra adva. Felmerül már most a kérdés: fejtegetéseink értelmében milyen jelen­tősége van az észleletnek? Tisztáztuk ugyan, hogy a kritikai — idealizmus bizonyítéka az észleletek szubjektív természetére vonatkozóan önmagában összeomlik; de azzal, hogy belátjuk a bizonyíték téves voltát, még nem tisztáztuk, hogy maga a dolog tévedésen alapul-e. A kritikai idealizmus bizo­nyítási eljárása során nem a gondolkodás abszolút természetéből indul ki, hanem arra támaszkodik, hogy a naiv realizmus következetesen végigvíve önmagát semmisíti meg. Mi már most a helyzet, ha elismerjük a gondolkodás abszolút voltát?

Tegyük fel, hogy tudatomban valamilyen észlelet jelenik meg, például a piros szín. Ha tovább szemlélődöm, tapasztalom, hogy ez az észlelet összefügg más észleletekkel, például bizonyos for­mával, hő- és tapintási észleletekkel. Ezt az összefüggést az érzékelhető világ valamely tárgyának nevezem. Mármost feltehetem a kérdést: mit találok még a felsoroltakon kívül a térnek abban a ki­vágott részletében, amelyben a fenti észleletek számomra megjelentek. Mechanikai, kémiai és más folyamatokat is találok benne. Tovább megyek és azokat a folyamatokat vizsgálom, amelyeket a tárgy és az érzékszerveim közötti úton találok. Itt valamilyen rugalmas közegben mozgási folyama­tokat találhatok, amelyeknek azonban mivoltuknál fogva semmi közös vonásuk nincs az eredeti észleletekkel. Ugyanerre az eredményre jutok, ha a további, az érzékszervek és az agy közötti köz­vetítő utat vizsgálom. E területek mindegyikén újabb észleletekhez jutok; de ami összekötő fonal­ként átszövi mindezeket a térben és időben egymástól különálló észleleteket, az a gondolkodás. A hangot közvetítő levegőrezgés ugyanúgy észlelet a számomra, mint maga a hang. Csak a gondolko­dás illeszti egymáshoz ezeket az észleleteket és mutatja meg őket kölcsönös vonatkozásaikban. Nem beszélhetünk arról, hogy a közvetlenül észlelteken kívül még más is van mint az, amit az ész­leletek eszmei (a gondolkodás segítségével megtalálható) összefüggései révén megismerünk. Az észleleti objektumnak az észleleti szubjektummal való, a puszta észlelésen túlterjedő kapcsolata tehát csak eszmei, vagyis csak fogalmakkal kifejezhető. Csak abban az esetben beszélhetnénk úgy, ahogy a modern fiziológia és az erre épült kritikai idealizmus teszi, ha észlelni tudnánk, hogyan hat az észleleti objektum az észleleti szubjektumra, vagy megfordítva, ha meg tudnánk figyelni, hogyan építi fel a szubjektum az észleleti képet. Ez a nézet összetéveszti az eszmei vonatkozást (objektum és szubjektum között) azzal a folyamattal, amelyről csak akkor lehetne beszélni, ha az észlelhető lenne. Az a tétel, hogy „nincs szín színt érzékelő szem nélkül” tehát nem jelentheti azt, hogy a szem hozza létre a színt, hanem csak azt, hogy egy, a gondolkodással felismerhető eszmei összefüggés van a szín mint észlelet, és a szem mint észlelet között. A tapasztalati tudománynak kell majd meg­állapítania, hogyan viselkednek egymással szemben a szem és a szín tulajdonságai; hogy a látószerv milyen berendezés segítségével közvetíti a színek észleletét stb. Követni tudom, hogyan következik egyik észlelet a másik után, milyen kapcsolatban van térbelileg más észleletekkel; azután mindezt fogalmi úton ki is tudom fejezni; de nem tudom észlelni, hogyan keletkezik valamely észlelet az észlelhetetlenből. Minden igyekezetnek, amely a gondolati vonatkozásokon kívül más vonatkozást is keres az észleletek között, szükségképpen meg kell hiúsulnia.

Mi tehát az észlelet? Ez a kérdés így általánosságban feltéve képtelenség. Az észlelet mindig mint egészen határozott valami, mint konkrét tartalom jelenik meg. Ez a tartalom közvetlenül adott és ebben ki is merül. Ezzel az adott tartalommal kapcsolatban csak azt kérdezhetjük, hogy micsoda még azon kívül, hogy észlelet, azaz mit jelent a gondolkodás számára. Az a kérdés tehát, hogy „mi” egy észlelet, csakis a neki megfelelő fogalmi intuícióra vonatkozhatik. Ebből a szempontból az ész­lelet szubjektivitására vonatkozó kérdés a kritikai idealizmus értelmében fel sem vethető. Szubjek­tívnek csak azt lehet nevezni, amit a szubjektumhoz tartozónak észlelünk. A szubjektív és objektív közötti kapcsolatot nem hozhatja létre valamely, naiv értelemben vett reális folyamat, vagyis vala­mely észlelhető történés, hanem egyedül a gondolkodás. Számunkra tehát objektív az, ami az észle- letben mint az észleleti szubjektumon kívüli valami jelenik meg. Észleleti szubjektumon észlelhető marad számomra, ha az előttem álló asztal megfigyelésem köréből már eltűnt. Az asztal megfigye­lése valamilyen, ugyancsak maradandó változást idézett elő bennem. Visszamaradt bennem az a képesség, hogy az asztal képét később újra felidézzem. A kép létrehozásának ez a képessége meg­marad bennem. A pszichológia ezt a képet emlékezési képzetnek nevezi. Ezzel szemben ez az, amit egyedül jogosan nevezhetünk az asztal képzetének. Ez felel meg ugyanis saját állapotom észlelhető változásának, amelyet az idézett elő, hogy az asztal látókörömben volt. Ez pedig nem az észleleti szubjektum mögött álló valamilyen „énnek, mint olyannak”, hanem magának az észlelhető szubjek­tumnak a változását jelenti. A képzet tehát szubjektív észlelet, ellentétben az objektív észlelettel, amikoris a tárgy van jelen észleleteink területén. A szubjektív és objektív észlelet összekeverése vezet az idealizmusnál ahhoz a félreértéshez, hogy a „világ az én képzetem”.

A következőkben a képzet fogalmát fogjuk közelebbről meghatározni. Amit eddig elmondtunk róla, még nem a képzet fogalma, csak útmutatás arra nézve, hol találhatjuk meg a képzetet észlele­teink területén. A képzet pontos fogalma azután lehetővé teszi majd, hogy kielégítő magyarázatot kapjunk a képzet és tárgy viszonyáról is. Ez azután át is vezet bennünket azon a határon, amelyen átmenve az emberi szubjektum és a világhoz tartozó objektum viszonyát a megismerés tisztán fo­galmi területéről le tudjuk hozni a konkrét individuális életbe. Ha tudjuk, mit tartsunk a világról, könnyű lesz ehhez igazodnunk is. Csak akkor tudunk teljes erővel tevékenyek lenni, ha ismerjük azt a világhoz tartozó objektumot, amelynek tevékenységünket szenteljük.

Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az itt ismertetett felfogáshoz mintegy természetszerűen jut el az ember, ha a világhoz való viszonyáról gondolkodni kezd. Eközben úgy látja, hogy egy olyan gondolatmenetbe bonyolódik bele, amely feloldódik, miközben kialakítja. Ennek a gondolat­menetnek a pusztán elméleti megcáfolása egymagában nem elegendő. Át is kell élnünk, hogy meg­lássuk azt az eltévelyedést, amelyhez vezet, és így találjuk meg a kivezető utat. Ennek az átélésnek az ember és világ viszonyának a vonatkozásában nem azért kell megnyilvánulnia, hogy megcáfol­juk azokat akiknek az erre a viszonyra vonatkozó nézetét tévesnek tartjuk, hanem mert tudnunk kell, hogy az erről a viszonyról való kezdetleges gondolkodás milyen zavart idézhet elő. Azt kell belátnunk, hogyan cáfoljuk meg önmagunkat ezen kezdetleges gondolkodás tekintetében. Fenti fejtegetéseimben ezt a szempontot követtem.

Aki az embernek a világhoz való viszonyáról valamilyen nézetet akar kialakítani, rá fog jönni, hogy ennek a viszonynak legalább egy részét az által hozza létre, hogy a világ dolgairól és folyama­tairól képzeteket alkot. Ezzel elfordítja tekintetét attól, ami kinn a világban van és belső világa, képzetvilága felé irányítja. Rájön arra, hogy nem lehet kapcsolata semmilyen dologgal és folyamat­tal, ha nem keletkezik benne valamilyen képzet. Innen már csak egy lépés választja el attól a véle­ménytől, hogy mégis csak a saját képzeteit éli át; a külvilágról csak annyiban tud, amennyiben az képzetként él benne. Ezzel a véleménnyel már el is hagytuk a valóság naiv szemlélésének az állás­pontját, amelyet az ember a közte és a világ között fennálló viszonyról való elmélkedése előtt foglal el. Ezen a naiv állásponton állva azt hiszi, hogy a dolgok valóságok. Az önmagáról való gondolko­dás arra kényszeríti, hogy elhagyja ezt az álláspontot. Nem engedi olyannak látnia a valóságot, ami­lyennek a naiv tudat hiszi. Csak a saját képzeteire engedi hogy nézzen; ezek ékelődnek saját lénye és a naiv álláspont ún. valóságos világa közé. A közbeékelődött képzetvilág miatt az ember már nem Így keletkezik a megismerés számára elérhetetlen „magánvaló” gondolata. — Amíg megmaradunk annak a viszonynak a szemlélésénél, amelybe úgy tűnik, hogy képzetalkotásunk révén jutunk a vi­lággal, nem kerülhetünk ki ebből a gondolatmenetből. Nem maradhatunk meg a valóság naiv szem­léletének az álláspontján, ha nem akarjuk mesterségesen elzárni magunkat a megismerési vágy elől. Az a tény, hogy él bennünk a vágy az ember és a világ viszonyának a megismerésére, mutatja, hogy el kell hagynunk a naiv álláspontot. Ha a naiv álláspont adna valamit, amit igazságnak ismerhetünk el, nem élhetne bennünk ez a vágy. — Mindezek után sem jutunk azonban olyasmihez, amit igazság­nak fogadhatunk el, ha csak elhagyjuk a naiv álláspontot, de — anélkül, hogy észrevennénk - meg­tartjuk reánk kényszerített gondolatmenetét. Ebbe a hibába esünk, ha azt mondjuk, hogy csak kép­zeteinket éljük át és míg azt hisszük, hogy valóságokkal van dolgunk, csak a valóságok képzeteiről van tudatunk; ezért fel kell tételeznünk, hogy csak tudatunk körén kívül vannak igazi valóságok, „magánvalók”, amelyekről közvetlenül semmit sem tudunk, amelyek valahogyan hozzánk jutnak és úgy hatnak reánk, hogy képzetvilágunk létrejön bennünk. — Aki így gondolkodik, nem csinál mást, mint gondolatban még egy világot épít a meglévő mellé; de akkor erre a világra vonatkozóan gon­dolati munkáját tulajdonképpen elölről kellene kezdenie. Mert az ismeretlen „magánvalót” az em­berhez való viszonyában ugyanolyannak gondolja, mint a naiv valóságszemlélet ismert álláspontja. — Az ember csak akkor kerülhet ki abból a zűrzavarból, amelybe ezzel az állásponttal kapcsolatban a kritikai megfontolás révén jut, ha rájön arra, hogy azon belül, amit magában benn és a világban kinn észlelve át tud élni, van valami ami egyáltalán nem lehet kitéve annak a veszélynek, hogy a dolog és a szemlélő ember közé a képzet ékelődjék. Ez a valami a gondolkodás. A gondolkodással szemben az ember megmaradhat a naiv realista állásponton. Ha nem teszi, ez csak azért van, mert rájött arra, hogy egyéb vonatkozásban fel kell adnia ezt az álláspontot; de ugyanakkor nem veszi észre, hogy így szerzett felismerése a gondolkodásra viszont nem alkalmazható. Ha pedig észreve­szi, ezzel utat nyit annak a felismeréséhez, hogy a gondolkodásban és a gondolkodás révén azt a valamit kell megismernie, amivel szemben az ember mintegy vakká teszi magát azáltal, hogy a vi­lág és önmaga közé be kell ékelnie a képzetvilágot. — Valaki, akit nagyra becsülök, azt a szemrehá­nyást tette, hogy a gondolkodásról szóló fejtegetéseimben megmaradtam a gondolkodás olyan naiv realizmusánál, mint ami előállna ha a valóságos világot és a képzetvilágot egynek tartanánk. Szerin­tem viszont éppen ezekben a fejtegetésekben sikerült kimutatni, hogy a „naiv realizmusnak” a gon­dolkodásra vonatkozó érvényessége a gondolkodás elfogulatlan megfigyeléséből szükségszerűen következik; és hogy a más vonatkozásban nem helytálló naiv realizmus a gondolkodás igazi mivol­tának a megismerése révén túlhaladott lesz.




The Rudolf Steiner Archive is maintained by:
The e.Librarian: elibrarian@elib.com
[Spacing]