[RSArchive Icon]
Rudolf Steiner Archive Section Name Rudolf Steiner Archive



A szabadság filozófiája

On-line óta: 15th July, 2014

A szabadság tudománya

* * *

VIII. FEJEZET

Az élet tényezői

Foglaljuk röviden össze amit az előbbi fejezetekből merítettünk. A világ mint sokféleség, mint egyedi jelenségek összessége tárul az ember elé. Egy ilyen egyedi jelenség maga az ember, lény a többi lény között. A világnak ezt a formáját röviden adottnak mondjuk és amennyiben nem dolgoz­zuk fel tudatos tevékenységünkkel, hanem egyszerűen adottként fogjuk fel: észleletnek nevezzük. Az észleletek világán belül saját magunkat is észleljük. Saját magunknak ezt az észleletét egyszerű­en többi észleleteink közé sorolnánk, ha a saját magunk észleletében nem tűnne fel valami, ami al­kalmasnak bizonyul arra, hogy az észleleteket általánosságban egymással, tehát az összes többi ész­leletet a saját magunk észleletével is, összekösse. Ami így jelentkezik bennünk, már nem puszta észlelet; nem is találunk egyszerűen úgy rá, mint az észleletekre, hanem tevékenységünkkel hozzuk létre. Először úgy tűnik, mintha saját magunkhoz lenne kötve. Belső jelentősége szerint azonban túlterjed magunkon. Az egyes észleletekhez eszmei meghatározottságokat fűz, amelyek azonban egymásra vonatkoznak és valamilyen egészben gyökereznek. Saját magunk észleletét ugyanúgy eszmeileg (formailag) határozza meg, mint minden más észleletet és szubjektumként vagy „énként” állítja szembe az objektumokkal. Ez a valami a gondolkodás, az eszmei meghatározottságok pedig a fogalmak és eszmék. A gondolkodás így elsősorban a saját magunk észleletével kapcsolatban nyi­latkozik meg; de nemcsak szubjektív valami, hiszen az én éppen a gondolkodás segítségével mond­ja magát szubjektumnak. Ez az önmagunkra való gondolati vonatkoztatás személyiségünk létének meghatározása. Általa élünk tisztán eszmei életet. Általa érezzük magunkat gondolkodó lénynek. — Ez a meghatározottságunk azonban tisztán fogalmi (logikai) maradna, ha nem volna énünknek még más meghatározottsága is. Olyan lények lennénk, akiknek az élete kimerül abban, hogy az egyes észleletek között és az észleletek és önmagunk között tisztán eszmei (fogalmi) vonatkozásokat léte­sítenek. Ha az ilyen gondolati vonatkozások létesítését megismerésnek, énünknek így megszerzett állapotát pedig tudásnak nevezzük, akkor a fenti feltevés bekövetkezése esetén magunkat csupán megismerő vagy tudással rendelkező lényeknek kellene tekintenünk.

Ez a feltevés azonban nem helytálló. Az észleleteket amint láttuk, nemcsak gondolatilag, a fo­galmak révén, hanem érzéseink révén is vonatkoztatjuk magunkra. Tehát nemcsak fogalmi élettar­talmunk van. Sőt, a naiv realista éppen úgy látja, hogy a személyiség valóságosabban él az érzésvi­lágban, mint a tudás tisztán eszmei elemében. És a maga álláspontja szerint teljesen igaza is van, ha így képzeli el a dolgot. Az érzés ugyanis szubjektív vonatkozásban pontosan ugyanaz, mint az ész­lelet objektív vonatkozásban. A naiv realizmus alaptétele szerint ugyanis — hogy ti. minden valósá­gos, ami észlelhető — éppen az érzés kezeskedik saját személyiségünk realitásáról. Az itt ismertetett monizmus szerint azonban az érzéshez szükségképpen ugyanolyan kiegészítést kell hozzáfűznünk, mint az észlelethez, ha azt akarjuk, hogy a teljes valóságot adja. E szerint a monizmus szerint az érzés nem a teljes valóság, mert abban a formájában, amelyben nekünk adva van, még hiányzik a valóság másik tényezője, a fogalom vagy eszme. Ezért jelentkezik mindenütt az életben az érzés, miként az észlelet is, a megismerés előtt. Először csak azt érezzük, hogy létezünk és csak a fokoza­tos fejlődés folyamán jutunk el oda, hogy tompa létérzésünkben feldereng énünk fogalma. Ami azonban számunkra csak később mutatkozik meg, az az érzéssel már eredetileg elválaszthatatlanul össze van kötve. Ez a körülmény kelti a naiv emberben azt a hitet, hogy a lét az érzésben közvetle­nül, a tudásban pedig csak közvetve nyilvánul meg. Ezért tartja mindenekelőtt fontosnak az érzelmi élet kifejlesztését. Úgy véli, hogy a világ összefüggéseit csak akkor tudja felfogni, ha azokat érzése­ibe vette fel. Nem a tudást, hanem az érzést akarja a megismerés eszközévé tenni. Mivel azonban az érzés — hasonlóan az észlelethez — teljesen individuális valami, ezért az érzésfilozófia képviselője olyan princípiumot tesz alapprincípiummá, amelynek csak saját személyiségén belül van jelentősé­ge. Az egész világot saját mivoltával akarja áthatni. Amit a könyvünkben ismertetett monizmus a fogalomban akar megragadni, azt az érzésfilozófia képviselője az érzéssel akarja elérni; mert ezt az érzésbeli együttélését az objektumokkal, közvetlenebbnek tekinti.

Ezt az irányt, az érzés filozófiáját, gyakran misztikának nevezik. A kizárólag az érzésre épített misztikus szemléletmód tévedése az, hogy átélni akarja, amit tudnia kellene, hogy azt, ami indivi­duális, az érzést univerzálissá akarja tenni.

Az érzés tisztán individuális aktus, a külvilág vonatkozása szubjektumunkra, amennyiben ez a vonatkozás a pusztán szubjektív átélésben fejeződik ki.

Az ember személyiségének van azonban még egy további megnyilatkozása is. Az én a gondol­kodás révén együtt él a világ általános életével; a gondolkodás révén tisztán eszmeileg (fogalmilag) vonatkoztatja az észleleteket önmagára, önmagát az észleletekre. Az érzésben az objektumoknak a saját szubjektumára való vonatkozását éli át; az akaratnál fordított a helyzet. Az akarat szintén ész­lelet, mégpedig énünk individuális vonatkozása az objektív jelenségekre. Ami az akaratban nem tisztán eszmei tényező, az ugyanúgy csak az észlelés tárgya, mint a külvilág bármely jelensége.

Ennek ellenére a naiv realizmus ebben is sokkal valóságosabb létet vél felfedezni, mint az, amely a gondolkodással érhető el. Az akaratban olyan elemet lát, amelyben egy történést közvetle­nül észlel, ellentétben a gondolkodással, amely a történést csak a fogalmak révén ragadja meg. Amit az én az akarat segítségével végrehajt, azt ez a szemlélet olyan folyamatnak látja, amelyet közvetlenül élünk át. Ennek a filozófiának a követője az akaratban valóban a világtörténés egy csücskét véli megragadni. A többi történést csak kívülről, az észlelés révén tudja megközelíteni, az akaratban viszont úgy hiszi, egész közvetlenül él át egy reális történést. Az a létforma, amelyben az akarat az énen belül megjelenik, számára a valóság reálprincípiumává lesz. Saját akaratát az általá­nos világtörténés speciális esetének, a világtörténést pedig következésképpen általános akaratnak tekinti. Az akarat így világprincípiummá válik, ahogy az érzésmisztikában az érzés megismerési princípiummá. Ezt a szemléleti módot akaratfilozófiának (thelizmusnak) nevezik. A csak individu­álisan átélhető valamit ez a filozófia a világ létének tényezőjévé teszi.

Az akaratfilozófia éppoly kevéssé nevezhető tudománynak, mint az érzésmisztika. Mert mind a kettő azt állítja, hogy a világot nem lehet fogalmakkal megközelíteni. Mind a kettő a lét eszmei princípiuma mellé még valamilyen reálprincípiumot is igényel. Ez az igény bizonyos értelemben jogos. Minthogy azonban ezeket az ún. reálprincípiumokat csak az észlelés útján tudjuk felfogni, ezért mind az érzésmisztika, mind az akaratfilozófia állítása azonos azzal a nézettel, amely szerint megismerésünknek két forrása van: a gondolkodás és az észlelés, amely utóbbi az érzésben és aka­ratban individuális átélésként jelenik meg. Mivel ezek a világnézetek azt, ami az egyik forrásból származik, az élményeket nem tudják közvetlenül összekapcsolni a másik forrásból, a gondolko­dásból származókkal, ezért a két megismerési mód, észlelés és gondolkodás, magasabb közvetítés nélkül léteznek egymás mellett. Szerintük a tudással megszerezhető eszmei princípium mellett van a világnak még egy átélendő, gondolkodással meg nem ragadható reálprincípiuma is. Más szavak­kal: az érzésmisztika és az akaratfilozófia is naiv realizmus, mert mind a kettő azt a tételt vallja, hogy a közvetlenül észleltek azonosak a valósággal. Sőt, az eredeti naiv realizmussal szemben még annyiban következetlenek is, hogy az észlelés egy meghatározott formáját (az érzést, illetve akara­tot) tartják a lét egyetlen megismerési eszközének. Ezt azonban csak akkor tehetnék, ha általános­ságban elfogadnák azt a tételt, hogy amit észlelünk, az valóság. Akkor viszont a külső észlelésnek is ugyanolyan megismerési értéket kellene tulajdonítaniuk.

Az akaratfilozófia metafizikai realizmussá válik, ha az akaratnak azokban a létszférákban is szerepet tulajdonít, amelyekben az nem élhető át közvetlenül, mint saját szubjektumunkban. Egy olyan szubjektumon kívüli princípiumot tételez fel ugyanis, amelyre vonatkozóan éppen a szubjek­tív átélés az egyetlen valóságkritérium. Az akaratfilozófiára, mint metafizikai realizmusra érvényes az előző fejezetben kifejtett kritika, amely túllép minden metafizikai realizmus ellentmondásteljes vonásán és elismeri, hogy az akarat csak annyiban általános világtörténés, amennyiben eszmeileg a világ többi részére vonatkozik.

Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. A gondolkodást a maga mivoltában azért nehéz a megfi­gyeléssel megragadni, mert az a szemlélő elől nagyon könnyen már el is tűnt, mihelyt az a figyel­mét rá akarja irányítani. Ekkor már csak halott absztrakt valami, az eleven gondolkodás teteme ma­rad. Aki csak ezt az absztrakt valamit látja, hajlamos lesz az érzésmisztika, vagy az akaratmetafizi­ka „életteljes” elemébe merülni. Különösnek fogja találni, ha valaki a valóság lényegét „puszta gondolatokkal” akarja megragadni. Aki azonban eljut oda, hogy a gondolkodásban valóban éljen, az ahhoz a meggyőződéshez jut, hogy ennek az életnek belső gazdasággal bíró és önmagában nyug­vó, de ugyanakkor önmagában eleven tapasztalása még csak össze sem hasonlítható a puszta érzés­beli átéléssel vagy az akarati elem szemlélésével nemhogy ezeket a gondolkodás életénél értéke­sebbnek lehetne tartani. Éppen ez a gazdagság, az átélésnek ez a belső teljessége az oka annak, hogy a gondolati élet tükrözött képe a köznapi lelki beállítottság számára halottnak, absztraktnak hat. Egyetlen lelki tevékenységet sem olyan könnyű félreismerni, mint a gondolkodást. Az akarat, az érzés még eredeti állapotuk utólagos átélése esetén is áthevítik az ember lelkét. A gondolkodás nagyon könnyen hidegen hagy ebben az utólagos átélésben; úgy tűnik; kiszikkasztja a lelki életet. Holott ez csak erősen érvényesülő árnyéka a maga fénnyel átszőtt és a világ jelenségeibe bensősé­gesen belemerülő valóságának. E a világ jelenségeibe való belemerülés magában a gondolati tevé­kenységben áramló erővel történik, amely a szellemi értelemben vett szeretet ereje. Nem lehet el­lenvetésként azt mondani, hogy aki szerint szeretet hatja át a tevékeny gondolkodást, az egy érzést, a szeretetet tulajdonít a gondolkodásnak. Mert ez az ellenvetés valójában csak igazolja azt amit mondtunk. A gondolkodás lényegében ugyanis megtaláljuk mind az érzést, mind az akaratot éspe­dig mind a kettőt a maguk legmélyebb valóságában. Aki viszont elfordul a gondolkodástól és a „puszta” érzés és akarat felé fordul, az elveszti igazi valóságát. Aki a gondolkodásban intuitív át­élésre törekszik, az részese lesz az érzésbeli és akarati átélésnek is. Az érzésmisztika és akarati me- tafizika viszont nem képes a lét intuitív gondolati átéléséhez hozzáférni. Ez az utóbbi két irányzat igen könnyen úgy fog ítélni, hogy ők állnak a valóságban, az intuitíven gondolkodó viszont érzéste- lenül és a valóságtól elidegenedve „absztrakt gondolatokkal” formál egy árnyszerű, hideg világké­pet.




The Rudolf Steiner Archive is maintained by:
The e.Librarian: elibrarian@elib.com
[Spacing]