[RSArchive Icon]
Rudolf Steiner Archive Section Name Rudolf Steiner Archive



A szabadság filozófiája

On-line óta: 15th July, 2014

X. FEJEZET

Szabadságfilozófia és monizmus

A naiv ember, aki csak azt ismeri el valóságnak, amit szemével láthat, kezével megfoghat, er­kölcsi élete számára is érzésekkel észlelhető indítóokokat kíván. Szüksége van valakire aki ezeket az indítóokokat érzékszervei által felfogható módon közli vele. Elfogadja ezeket az indítóokokat, mint parancsokat olyan embertől, akit magánál bölcsebbnek és hatalmasabbnak tart, vagy akit va­lamely más oknál fogva maga fölött álló hatalomnak ismer el. Így keletkeznek a már előbb említett családi, állami, társadalmi, egyházi, isteni tekintélytől származó erkölcsi princípiumok. A legelfo- gultabb ember még valamely egyes embernek hisz; a valamivel fejlettebb erkölcsi magatartásában már valamely közösség (állam, társadalom) elvárásait követi. De mindig észlelhető hatalmak azok, amelyekre épít. Végül, akiben derengeni kezd az a meggyőződés, hogy ezek alapjában véve ugyan­olyan gyarló emberek mint ő, az valamely magasabb hatalomhoz, isteni lényhez fordul, akit azon­ban fizikailag észlelhető tulajdonságokkal ruház fel. Ettől a lénytől megint csak azt várja, hogy ész­lelhető módon közvetítse számára erkölcsi életének fogalmi tartalmát, akár úgy, hogy Isten az égő csipkebokorban jelenik meg, akár úgy, hogy fizikai emberi alakban jár az emberek között és fülük­kel felfoghatóan mondja meg mit tegyenek, mit ne.

A naiv realizmus számára az erkölcsiség legmagasabb foka az, amikor az erkölcsi parancs (er­kölcsi eszme) minden idegen lénytől függetlenül, mint feltételezett abszolút erő él az ember belső világában. Amit először kívülről hallott mint isteni hangot, azt most mint önálló hatalmat hallja belső világában és ezt a belső hangot a lelkiismerettel azonosítja.

Ezzel azonban már el is hagytuk a naiv tudat fokát és abba a régióba léptünk, ahol az erkölcsi törvények mint normák önállósulnak. Ekkor már nem hordozza őket semmi, hanem metafizikai létezőkké lesznek, amelyek önmaguk által léteznek. Hasonlóak a metafizikai realizmus láthatatlan­látható erőihez. Ez a metafizikai realizmus a valóságot nem abban a részesedésében keresi, amellyel az ember gondolkodással résztvesz ebben a valóságban, hanem a valóságot hipotetikusan hozzá­gondolja a tapasztalt dolgokhoz. Az emberen kívüli erkölcsi normák mindig is kísérő jelenségei a metafizikai realizmusnak. A metafizikai realizmus az erkölcsiség eredetét nem is keresheti máshol, mint az emberen kívüli valóság területén. Erre különféle lehetőségei vannak. — Ha a feltételezett létezőt eleve gondolat nélkülinek, tisztán mechanikai törvények szerint működőnek gondolja el, mint amilyennek a materializmus szerint lenni kell, akkor ez a létező az emberi individuumot is, mindazzal ami hozzá tartozik, tisztán mechanikai szükségesség alapján hozza létre magából. De akkor a szabadság tudata csak illúzió lehet. Mert miközben azt hiszem, hogy cselekedetemet ma­gam hozom létre, az engem összetevő anyagok és azok mozgási folyamatai működnek bennem. Szabadnak hiszem magam; de valójában összes cselekedeteim csak a testi és a szellemi organizmu­som alapját képező materiális folyamatok eredményei. Csak mert a kényszerítő motívumokat nem ismerjük, van szabadságérzésünk — mondja ez a nézet. „Hangsúlyoznunk kell, hogy a szabadság érzése a külső kényszerítő motívumok nem-ismerésén alapszik.” „Mind cselekvésünk, mind gondolkodásunk szükségszerűen megszabott.” (Ziehen: Leitfeden der physiologischen Psychologie. 207. old.) [Jegyzet: Arról a módról ahogyan itt a „materializmusról” beszélünk és ennek a módnak a jogosultságáról, a fejezet végén lévő „kiegészítésben” szólunk.]

Egy másik lehetőség az, hogy valaki egy szellemi lényben látja a jelenségek mögött rejlő embe­ren kívüli abszolútumot. Akkor cselekvése indítékát is egy ilyen szellemi erőben fogja keresni. A saját értelmi világában fellelhető erkölcsi princípiumokat ettől a magánvaló lénytől származónak tekinti majd, akinek bizonyos szándékai vannak az emberrel. Az ezt az irányt képviselő dualista az erkölcsi törvényeket az abszolút lény által diktáltnak tekinti és szerinte az embernek a maga értel­mével egyszerűen csak ki kell kutatnia és végrehajtania az abszolút lénynek ezeket az elhatározása­it. A dualista az erkölcsi világrendet egy, az e mögött álló magasabb rend észlelhető visszfényének tartja. A földi erkölcsiségben az emberen kívüli világrend jelenik meg. Ennek az erkölcsi rendnek nem az ember, hanem a magánvaló, ember felett álló lény a forrása. Az embernek azt kell tennie, amit ez a lény akar. Eduard von Hartmann a magánvaló lényt istenségnek gondolja, akinek a saját léte szenvedés és aki azért teremtette a világot, hogy az megváltsa őt végtelen szenvedésétől. Ez a filozófus tehát az emberiség erkölcsi fejlődését olyan folyamatnak tekinti, amely azért van, hogy az istenséget megváltsa. „Csak értelmes, öntudatos individuumok által felépített erkölcsi világrend vezethet a világfolyamat célja felé.” „A reális lét az istenség megtestesülése, a világfolyamat a test­té vált isten szenvedéstörténete és egyúttal a testben megfeszített isten megváltásának az útja; az erkölcsiség ennek a szenvedést és megváltást jelentő útnak a megrövidítésén való munkálkodás.” (Hartmann: „Phänomenologie des sittlichen Bewusstseins” 871. old.) Itt az ember nem azért cselek­szik mert akar, hanem cselekednie kell, mert isten a saját megváltását akarja. A materialista dualista az embert automatává teszi, akinek a cselekvése tisztára mechanikai törvényszerűség eredménye, a spiritualista dualista viszont az abszolút lény akaratának rabszolgájává teszi, mert a magánvaló ab­szolút lényt olyan szellemiségnek tekinti, akinek a létében az ember a maga tudatos tapasztalásával nem vesz részt. Szabadság mind a materializmus, mind az egyoldalú spiritualizmus területén lehe­tetlen, mint ahogy egyáltalán lehetetlen az emberen kívüli valamire, mint valóságra következtető, de azt nem tapasztaló metafizikai realizmus területén is.

A naiv realizmusnak és a metafizikai realizmusnak következésképpen egy és ugyanazon oknál fogva tagadnia kell a szabadságot, mert az embert csak a szükségből rákényszerített princípiumok végrehajtójának tekinti. A naiv realizmus azzal iktatja ki a szabadságot, hogy az embert egy észlel­hető, vagy az észleletek analógiájára elgondolt létező tekintélyének, vagy végül az absztrakt belső hangnak veti alá, amelyet „lelkiismeret”-nek nevez; a metafizikus, aki az emberen kívüli valamire pusztán következtet, nem ismerheti el a szabadságot, mert az embert valamilyen „magánvaló léte­ző” által - mechanikusan vagy morálisan — meghatározottnak fogja fel.

A monizmusnak el kell ismernie a naiv realizmus részbeni jogosultságát, mert elismeri az ész­leleti világot. Aki képtelen arra, hogy az erkölcsi eszméket intuíció révén hozza létre, annak mások­tól kell azokat kapnia. Amennyiben az ember erkölcsi princípiumait kívülről kapja, valóban nem szabad. De a monizmus az észlelet mellett ugyanolyan jelentőséget tulajdonít az eszmének is. Az eszme azonban megjelenhet az emberi individuumban. És ha az ember ezt az eszmei indítékot kö­veti, szabadnak érzi magát. A monizmus azonban a pusztán következtető metafizika minden jogosultságát tagadja, következésképpen tagadja a cselekvésnek az ún. „magánvaló létező”-től származó indítékait is. Monista felfogás szerint az ember nem-szabadon cselekszik, ha valamilyen észlelhető külső kényszernek engedelmeskedik; szabadon cselekszik, ha csak saját magának engedelmeskedik. Valamilyen nem-tudatos, az észlelet és fogalom mögött rejtőző kényszert a monizmus nem ismerhet el. Ha valaki embertársa cselekvéséről azt állítja, hogy azt nem szabadon hajtotta végre, akkor ki kell mutatnia, hogy az észleleti világon belül lévő valamely dolog, ember vagy intézmény késztette az illetőt a cselekvésre; ha azonban a cselekvést nem-szabadnak állító valaki a fizikai és szellemi valóság világán kívüli okokra hivatkozik, ezt a monizmus nem tudja elfogadni.

A monista felfogás szerint az ember részben nem-szabadon, részben szabadon cselekszik. Az észleletek világában mint nem-szabad lény létezik és megvalósítja magában a szabad szellemet.

Az erkölcsi parancsok, amelyeket a pusztán következtetésre támaszkodó metafizikus valamely magasabb hatalomtól kénytelen származtatni, a monizmus számára az ember gondolatai; számára az erkölcsi világrend sem valamely tisztán mechanikus természeti rendnek, sem valamely emberen túli világrendnek a képmása, hanem kizárólag szabad emberi alkotás. Az ember feladata nem az, hogy egy, a világban rajta kívül létező lénynek az akaratát vigye keresztül, hanem hogy a saját ma­gáét; nem egy más lénynek a rendelkezéseit és intencióit kell megvalósítania, hanem a sajátjait. A monizmus szerint a cselekvő ember mögött nincsenek valamely, a világot irányító neki idegen hata­lom céljai, amely az embereket saját akarata szerint irányítja, hanem az emberek, amennyiben intui­tív eszméket valósítanak meg, csak a saját emberi céljaikat követik. Éspedig minden individuum a maga speciális céljait követi. Mert az eszmevilág nem valamely emberi közösségben, hanem csakis emberi individuumokban éli ki magát. Ami valamely emberi közösség közös céljaként jelentkezik, az csak az individuumok egyes akarati tetteinek következménye, éspedig többnyire annak a néhány kiválasztottnak, akit a többiek mint elismert tekintélyt követnek. Minden ember hivatott arra, hogy szabad szellem legyen, ahogy minden rózsacsíra hivatott arra, hogy rózsa legyen.

A monizmus tehát a valóban erkölcsi cselekvés területén szabadságfilozófia. És mert valóságfi­lozófia, visszautasítja a szabad szellem metafizikai, nem-valóságos korlátok közé szorítását, ugyan­akkor viszont a naiv ember fizikai és történelmi (naivan valóságos) korlátok közé szorítását elisme­ri. És mert nem tartja az embert élete minden pillanatában a teljes lényét megnyilatkoztató, lezárt produktumnak, értelmetlennek látja a vitát arról, hogy az ember mint olyan szabad-e vagy nem. Az embert önmagában fejlődő lénynek tekinti és azt vizsgálja, vajon ezen a fejlődési úton elérhető-e a szabad szellem foka is.

A monizmus tudja, hogy a természet az embert nem mint teljesen kész szabad szellemet adja ki a kezéből, hanem csak bizonyos fokig vezeti el, ahonnan még mindig mint nem-szabad lény fejlő­dik tovább, amíg elérkezik arra a pontra, ahol végül önmagát megtalálja.

A monizmus tisztában van azzal, hogy az olyan lény, aki fizikai vagy morális kényszer alatt cselekszik, nem lehet igazán erkölcsös. Az automatikus (természeti ösztönökből fakadó) cselekvést és az engedelmes (erkölcsi normák szerinti) cselekvést, mint átmeneti állapotokat az erkölcsiség szükségszerű előfokainak tekinti, de látja a lehetőségét, hogy az ember szabad szelleme révén túl­emelkedhet ezeken az átmeneti fokokon. A monizmus a valóban erkölcsi világszemléletet általá­nosságban megszabadítja a naiv erkölcsi maximák belső világbeli béklyóitól és a spekuláló metafi­zikusok külső világbeli erkölcsi maximáitól. Az előbbieket nem tudja kiküszöbölni a világból, mint ahogy nem tudja kiküszöbölni az észleletet sem, az utóbbiakat viszont elutasítja, mert a világ jelen­ségeinek a magyarázatához minden princípiumot magán a világon belül és nem azon kívül keres. Mint ahogy a monizmus még a gondolatát is elutasítja minden nem emberi megismerési princípi­umnak, úgy a leghatározottabban visszautasítja a nem emberi erkölcsi maximák gondolatát is. Az emberi erkölcsiség és az emberi megismerés egyaránt az emberi természettől függ. És ahogy más lények megismerésén egészen mást értenek mint mi, úgy erkölcsiségük is más lesz mint a miénk. A monizmus szerint az erkölcsiség jellegzetesen emberi tulajdonság, a szabadság pedig az erkölcsi élet emberi formája.

  1. Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az előző két fejezetben elmondottak megítélésénél ak­kor jelentkezhet nehézség, ha valaki ellentmondást vél felfedezni bennük. Beszéltünk egyrészt a gondolkodás tapasztalásáról, mint aminek a jelentőségét általánosnak, minden emberi tudat számára egyenlő érvényűnek tartjuk; utaltunk másrészt arra, hogy ezzel szemben az erkölcsi életben megva­lósuló eszmék — amelyek a gondolkodásban megragadott eszmékkel azonos jellegűek - individuáli­san élik ki magukat az egyes emberi tudatban. Aki úgy érzi, hogy ennél a szembeállításnál mint valamilyen látszólagos „ellentmondásnál” meg kell hogy álljon és nem ismeri fel, hogy éppen en­nek a valóban meglévő ellentétnek az életteljes szemlélésében az ember lényének egyik jellegzetes­sége mutatkozik meg, az sohasem fogja helyes megvilágításban látni sem a megismerés, sem a sza­badság eszméjét. Annak a számára, aki a maga fogalmait a pusztán az érzékekkel észlelhető világ­ból „levontaknak” (absztraháltaknak) gondolja és az intuíció jogosságát nem ismeri el, ez a valósá­got jelentő gondolat „puszta ellentmondás” marad. De aki átlátja, hogy az eszméket, mint önma­gukban nyugvó lényegszerűt, intuitíve átéljük, annak számára világossá válik, hogy az ember a megismeréssel a minden ember számára egységes eszmevilágba éli bele magát; ha viszont akarati cselekvéseihez hoz intuíciókat ebből az eszmevilágból, akkor ennek az eszmevilágnak egy tagját ugyanazzal a tevékenységgel individualizálja, mint amellyel a megismerés szellemi-eszmei folya­matában általános emberi tevékenységet fejt ki. Ami logikai ellentmondásnak tűnik, a megismerési eszmék általános és az erkölcsi eszmék individuális természete: az a maga valóságában szemlélve éppenséggel eleven fogalom lesz. Az ember mivoltának egy ismérve, hogy az, amit intuícióval kell megragadnia, az emberben mint valami eleven ingalengés mozog az általános érvényű megismerés és ennek az általános valaminek az individuális átélése között. Aki az inga egyik kilengését nem tudja a maga valóságában szemlélni, annak a gondolkodás csak szubjektív emberi tevékenység ma­rad; aki a másik kilengést nem tudja megérteni, annak úgy tűnik, hogy az ember gondolkodó tevé­kenységében elvész minden individuális élet. Az előbbiek szerint gondolkodóknak a megismerés, az utóbbiak szerint gondolkodóknak az erkölcsi élet lesz áttekinthetetlen valami. Magyarázatképpen persze mindegyikük különféle elképzeléseket hoz majd fel, de ezek egyike sem helytálló, mert az így gondolkodók tulajdonképpen vagy egyáltalán nem értik meg a gondolkodás átélhetőségét, vagy félreismerve, pusztán absztraháló tevékenységnek tartják.

  2. Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. A 70. oldalon a materializmusról beszéltünk. Jól tu­dom, hogy vannak gondolkodók — mint az idézett Th. Ziehen is — akik egyáltalán nem tarják magu­kat materialistáknak, akiket azonban könyvünk szempontjából mégis materialistáknak kell tekinte­nünk. Mert nem azon múlik a dolog, hogy valaki azt mondja: számára a világ nem csak materiális létből áll, tehát ő nem materialista, hanem azon, hogy olyan fogalmai vannak, amelyek csakis a materiális létre alkalmazhatók. Aki kijelenti, hogy: „cselekvésünk szükségszerűen meghatározott, mint ahogy gondolkodásunk is az” (Ziehen, 129. old.), az olyan fogalmat állít oda, amely csakis materiális folyamatokra alkalmazható, de nem alkalmazható sem a cselekvésre, sem a létre; és ha ezt a fogalmat végiggondolná, éppenséggel materialista módon kellene gondolkodnia. Hogy ezt nem teszi, csak abból a következetlenségből adódik, amely olyan gyakori következménye a nem végiggondolt gondolkodásnak. - Sokszor halljuk, hogy a tizenkilencedik század materializmusán tudományos szempontból már túl vagyunk; valójában ez egyáltalán nincs így. Csak ma igen gyak­ran nem veszik észre az emberek, hogy nincsenek is más eszméik, mint amelyekkel csak materiális dolgokat lehet megközelíteni. Ezzel leplezi most magát a materializmus, míg a tizenkilencedik szá­zad második felében nyíltan megmutatkozott. A világot szellemien felfogó szemlélettel szemben a mai leplezett materializmus nem kevésbé intoleráns, mint a múlt század nyílt materializmusa. Csak sok ember megtévesztésére alkalmas, akik azt hiszik, jogosan utasítják el a szellemi világszemléle­tet, mert hiszen a természettudományos szemlélet „már régen nem materialista”.




The Rudolf Steiner Archive is maintained by:
The e.Librarian: elibrarian@elib.com
[Spacing]