[RSArchive Icon]
Rudolf Steiner Archive Section Name Rudolf Steiner Archive



A szabadság filozófiája

On-line óta: 15th July, 2014

XI. FEJEZET

Világcél és életcél

(Az ember rendeltetése)

Az emberiség szellemi életének különféle áramlatai között találunk egy olyat, amely a célszerűség fogalmát kiküszöböli azokról a területekről, ahová az nem tartozik. A célszerűség a jelenségek egy­másutánjának egy meghatározott módja. Igazi célszerűség csak az, ha az ok és okozat viszonyával ellentétben, amikor is valamely korábbi történés határoz meg egy későbbit, megfordítva a későbbi történés hat meghatározóan az előbbire. Ez csak az emberi cselekvésnél van így. Az ember, amikor cselekszik, előzőleg képzetet alkot cselekvéséről és ez a képzet indítja cselekvésre. A későbbi, a cselekvés, hat a képzet segítségével az előbbire, a cselekvő emberre. Erre a képzeten át vezető kerü­lő útra azonban a célszerű összefüggéshez feltétlenül szükség van.

Abban a folyamatban, amely okra és okozatra tagozódik, meg kell különböztetnünk az észlele­tet a fogalomtól. Az ok észlelete megelőzi az okozat észleletét; ok és okozat egyszerűen csak ott lenne egymás mellett tudatunkban, ha nem tudnánk őket fogalmaik révén egymással kapcsolatba hozni. Az okozat észlelete mindig csak az ok észlelete után következhetik be. Az okozat az okra reálisan csak a fogalmi tényező által tud hatni. Mert az okozat észlelete az ok észlelete előtt egysze­rűen nem is létezik. Aki azt állítja, hogy a virág a gyökér célja, vagyis hogy a virág befolyást gya­korol a gyökérre, ezt csak annak a faktornak a segítségével állíthatja, amelyet gondolkodásával ész­lel a virágon. A virág mint észlelet a gyökér keletkezésének időpontjában még nem létezik. A cél­szerű összefüggéshez azonban nemcsak a későbbinek a korábbival való pusztán eszmei, törvénysze­rű összefüggésére van szükség, hanem arra, hogy az okozat fogalma (törvénye) reálisan, valamilyen észlelhető folyamattal befolyásolja az okot. Ilyen észlelhető befolyást azonban, amelyet a fogalom gyakorol valami másra, csak az emberi cselekvésnél tapasztalhatunk. A cél-fogalom tehát csakis itt alkalmazható. A naiv tudat, amely csak az észlelhetőt ismeri el — ahogy arra többször utaltunk — ott is észlelhető valamit keres, ahol csak eszmeiség létezik. Az észlelhető történésben észlelhető össze­függéseket keres, vagy ha ilyeneket nem talál, beleálmodja azokat. A szubjektív cselekvésben ér­vényesülő cél-fogalom alkalmas elem ilyen megálmodott összefüggések számára. A naiv ember tudja, hogyan hoz létre ő valamit és ebből arra következtet, hogy a természet ugyanígy csinálja. A tisztán eszmei természeti összefüggésekben nemcsak láthatatlan erőket lát, hanem észlelhetetlen reális célokat is. Az ember célszerűen készíti el a szerszámait; a naiv realista ugyan e szerint a re­cept szerint építteti fel a teremtővel az organizmusokat. Ez a helytelen cél-fogalom csak nagyon lassan tűnik el a tudományokból. A filozófiában még ma is erőteljesen érvényesül. A filozófia ma is a világ világon kívüli célját, az ember emberen kívüli rendeltetését (tehát célját is) kutatja.

A monizmus a cél-fogalmat minden területen visszautasítja, kivéve az emberi cselekvés terüle­tét. Természeti törvényeket keres, nem pedig természeti célokat. A természeti célok önkényes felté­telezések, akár a nem észlelhető erők. De jogosulatlan feltételezések a monizmus álláspontja szerint azok az életcélok is, amelyeket nem maga az ember tűz maga elé. Célszerű csak az, amit az ember előbb azzá tett, mert csakis valamely eszme megvalósítása által keletkezik célszerűség. Az eszme azonban csak az emberben lesz reálisan hatékony. Ezért az emberi élet célja és rendeltetése csak az, amit az ember maga ad neki. Arra a kérdésre, hogy mi az ember feladata az életben, a monizmus csak azt felelheti: az, amit ő maga tűz maga elé. Küldetésem a világban nem eleve meghatározott, hanem mindenkor az, amelyet én választok magamnak. Nem kötött menetlevéllel lépek életem útjá­ra.

Eszméket célszerűen csak emberek valósítanak meg. Helytelen tehát arról beszélni, hogy bizo­nyos eszmék a történelem által öltenek testet. Az olyan szólásmódok, mint „a történelem az ember szabadság felé való fejlődése” vagy „az erkölcsi világrend megvalósítása” és ehhez hasonlók, monista szempontból tarthatatlanok.

A cél-fogalom követői azt hiszik, hogy a cél-fogalom feladásával egyszersmind a világban lévő minden rendet és egységet is fel kell adniuk. Robert Hamerling például ezt mondja: „Amíg a ter­mészetben ösztönök vannak, értelmetlenség a benne lévő célokat tagadni.” (Atomistik des Willens, II. kötet, 201. old.) — „Mint ahogy az emberi test valamely részének kialakulását nem ennek a rész­nek a levegőben lebegő eszméje határozza meg, hanem a nagyobb egésszel, a testtel való összefüg­gése, amelyhez tartozik, úgy az összes természeti lények: növények, állatok, emberek kialakulását sem ezeknek a levegőben lebegő eszméje, hanem a nagyobb, önmagát célszerűen kiélő és kialakító természet egészének a formaprincípiuma határozza meg.” — Ugyanennek a kötetnek a 191. oldalán pedig azt olvassuk: „A célszerűségi elmélet csak azt állítja, hogy ennek a kreatúra életnek ezer ké­nyelmetlensége és gyötrelme ellenére is félreismerhetetlen, hogy a természet világában és a termé­szeti fejlődésben magasrendű cél- és tervszerűség van — de olyan cél- és tervszerűség, amely csak a természeti törvényeken belül valósul meg és nem vezet valamilyen mesebeli boldogság világhoz, amelyben nem állna szemben az élettel a halál, a létesüléssel az elmúlás, a közbeeső összes többé- kevésbé nem kívánatos, de egyszerűen elkerülhetetlen fokozatokkal.”

„Ha a cél-fogalom ellenfelei a természet minden területén megnyilatkozó célszerűség csodáinak a világával a fél vagy egész, vélt vagy valódi célszerűtlenségek fáradságosan összehordott szemét- dombocskáját állítják szembe, ezt éppoly furcsának találom.”

Mit nevez itt Hamerling célszerűségnek? Észleleteknek egy egésszé való harmonizáltságát. Mi­vel azonban minden észleletnek törvények (eszmék) képezik az alapját, amelyeket gondolkodá­sunkkal találunk meg, ezért valamely észleleti egész részeinek tervszerű harmonizáltsága éppen­séggel nem más, mint valamely eszmei egész részeinek ebben az észleleti egészben való eszmei harmonizáltsága. Ha valaki azt mondja, hogy az állatot vagy az embert nem egy, a levegőben lebe­gő eszme határozza meg, akkor rosszul fejezi ki a dolgot és a kifejezés helyesbítésével a helytelen­nek tartott nézet önmagától elveszti abszurd jellegét. Az állatot valóban nem egy, a levegőben lebe­gő eszme, hanem a veleszületett és törvényszerű mivoltát alkotó eszme határozza meg. Éppen mert az eszme nem a dolgon kívül, hanem benne magában, mint annak saját mivolta hat, nem lehet cél­szerűségről beszélnünk. Éppen az aki tagadja, hogy valamely természeti lény kívülről meghatáro­zott (ebben a vonatkozásban mindegy, hogy valamely a levegőben lebegő, vagy a szóban lévő te­remtményen kívüli teremtő hatalom szellemében létező eszme határozza-e meg), annak kell elis­mernie, hogy az ilyen lény nem cél- és tervszerűen kívülről, hanem ok- és törvényszerűen belülről meghatározott. Egy gépet akkor szerkesztek meg célszerűen, ha részeit olyan összefüggésbe hozom, amely azok természetéből nem következik. Az elrendezés célszerűsége itt abban áll, hogy a gép működési módját, mint az eszméjét helyezem bele. A gép így a megfelelő eszmével bíró észleleti objektummá lett. Ilyen lények a természeti lények is. Aki azért nevez célszerűnek valamely dolgot, mert törvényszerűen van megalkotva, az használhatja ezt a megjelölést a természeti lényekre is; csak nem szabad ezt a törvényszerűséget összetévesztenie a szubjektív emberi cselekvés törvény­szerűségével. A célhoz ugyanis éppen az szükséges, hogy az azt létrehozó ok egy fogalom legyen éspedig az okozat fogalma. A természetben azonban sehol sem találunk fogalmakat, mint okokat; a fogalom mindig csak mint az ok és okozat eszmei összefüggése jelentkezik. Okok a természetben csak mint észleletek léteznek.

A dualizmus beszélhet világcélokról és természeti célokról. Ahol észlelésünk számára ok és okozat törvényszerű kapcsolata megnyilatkozik, ott feltételezheti, hogy csak valamilyen összefüg­gés lenyomatát látjuk, amelyben a világot irányító abszolút lény céljait megvalósította. A monizmus számára az abszolút nem átélhető, csak hipotetikusan következtetett isteni lénnyel együtt, elesik még az alapja is annak, hogy világcélokat és természeti célokat feltételezzen.

Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Az előbbi fejtegetések elfogulatlan átgondolása nem ve­zethet ahhoz a nézethez, hogy írójuk a célfogalomnak az emberen kívüli világra vonatkozó elutasí­tásával azoknak a gondolkodóknak az álláspontján van, akik a célfogalom elvetésével annak a lehe­tőségét teremtik meg a maguk számára, hogy mindazt, ami az emberi cselekvésen kívül esik — és azután magát az emberi cselekvést is — csak mint természeti történést fogjanak fel. Ezt már maga az a körülmény is kizárja, hogy könyvünkben a gondolkodást tisztán szellemi folyamatnak írtuk le. Ha a szellemi, tehát az emberi cselekvésen kívüli világra vonatkozólag is elutasítjuk a célfogalmat, ezt azért tesszük, mert ebben a világban az emberiségben megvalósuló céloknál magasabb valami nyi­latkozik meg. És ha téves gondolatnak minősítettük, hogy az emberi célszerűség mintájára az egész emberi nem rendeltetését is célszerűnek képzeljük el, ezen azt értjük, hogy az egyes ember célokat tűz maga elé és ezekből tevődik össze az emberiség össztevékenységének az eredménye. Ez az eredmény pedig magasabb rendű, mint összetevő részei, az egyes emberi célok.




The Rudolf Steiner Archive is maintained by:
The e.Librarian: elibrarian@elib.com
[Spacing]