[RSArchive Icon]
Rudolf Steiner Archive Section Name Rudolf Steiner Archive



A szabadság filozófiája

On-line óta: 15th July, 2014

XIV. FEJEZET

Individualitás és fajta

Azzal a nézettel, hogy az ember adottsága szerint egységes, önmagában lezárt szabad individuali­tássá lehet, látszólag szemben áll az a tény, hogy egy természeti közösség (faj, törzs, nép, család, férfi és női nem) tagjaként jelenik meg a világban és hogy egy közösségen (állam, egyház stb.) be­lül tevékenykedik. Annak a közösségnek az általános jellegzetességeit viseli magán, amelyhez tar­tozik, és cselekvéseinek aszerint ad tartalmat, hogy milyen helyet foglal el ebben a közösségben.

Létezhet-e ilyen körülmények között még individualitás egyáltalán? Lehet-e az embert, mint olyant önmagában létező egyediségnek tekinteni, ha egyfajta természeti közösségből nő ki, és egy másik egészbe (közösségbe) tagozódik bele?

Valamely közösség tagjának a tulajdonságait és funkcióit a közösség határozza meg. A néptörzs egy közösség és minden hozzá tartozó ember magán hordja a törzs mivoltában rejlő sajátosságokat. Hogy az egyes ember milyen és hogyan tevékenykedik, azt a törzs jellege határozza meg. Ezáltal fiziognómiája és cselekvése bizonyos fajtasűrűséget kap. Ha annak az okát keressük, hogy az em­berben ez vagy az miért ilyen vagy olyan, akkor az egyes emberen túl a fajtaszerűséghez jutunk. Ez ad magyarázatot arra, miért jelentkezik nála valami az általunk megfigyelt formában.

Ettől a fajtaszerűségtől azonban az ember szabaddá teszi magát. Mert az emberben lévő fajta­szerűség, ha azt helyesen éli át, nem korlátozza a szabadságot és nem is szabad, hogy külső intéz­kedésekkel korlátozza. Az ember tulajdonságokat fejleszt ki magában, feladatokat tűz maga elé, amelyek célját és okát csak őbenne magában kereshetjük. A fajtaszerűség csak mint eszköz segíti ahhoz, hogy a maga sajátos mivoltát benne kifejezze. A természettől kapott sajátosságokat alapként használja fel és a saját mivoltának megfelelően formálja őket. Hiába keressük tehát lénye megnyil­vánulásának okait a fajta törvényeiben. Individuummal van dolgunk, amelyet csak saját magával magyarázhatunk. Ha valaki már így eloldódott a fajtaszerűségtől és mi még akkor is mindent, ami benne van, fajta jellegével akarunk magyarázni, ez azt mutatja, hogy nincs érzékünk ahhoz, ami individuális.

Lehetetlen egy embert teljesen megérteni, ha a fajtafogalom alapján ítéljük meg. A fajta szerinti megítélés a legmakacsabb a nemek esetében. A férfi a nőben, a nő a férfiban majdnem mindig túl sokat lát a másik nem általános jellegéből, és túl keveset az individuális jellegből. A gyakorlati élet­ben ez kevésbé árt a férfiaknak, mint a nőknek. A nő szociális helyzete leginkább azért olyan mél­tatlan, mert sok vonatkozásban nem az egyes nő individuális sajátosságai szerint alakul, mint ahogy ennek lennie kellene, hanem a nők természetes feladatairól és szükségleteiről alkotott általános fo­galmak szerint. A férfi munkássága az életben individuális képességeihez és hajlamaihoz igazodik, a nőét kizárólag az a körülmény határozza meg, hogy éppen nő. A nő a fajtaszerűség, az általános női mivolt rabszolgája. Amíg a férfiak azon vitatkoznak, hogy a nő „természetes adottsága szerint” milyen hivatásra alkalmas, addig az úgynevezett nőkérdés nem juthat tovább legkezdetibb stádiu­mánál. Hogy a nő természete alapján mit akarhat, azt a nő megítélésére kell bízni. Ha igaz az, hogy a nők csak arra a hivatásra alkalmasak, amelyet most töltenek be, akkor saját maguktól aligha fog­nak mást elérni. Azt azonban nekik maguknak kell tudni eldönteni, hogy mi felel meg természetüknek. Aki attól fél, hogy szociális állapotaink számára megrázkódtatást jelent, ha a nőket nem a fajta egy tagjának, hanem individuumnak tekintjük, annak azt kell válaszolnunk, hogy az olyan szociális állapotok, amelyekben az emberiség fele emberhez méltatlan életet él, nagyon is megértek arra, hogy megjavítsák őket.

A fenti fejtegetésekkel szemben mindjárt a könyv megjelenésekor (1894) azt az ellenvetést hoz­ták fel, hogy a fajtaszerűségen belül a nő már most is olyan individuálisan élheti ki magát ahogyan csak akarja, messze szabadabban mint a férfi, akit már az iskola, azután a háború és hivatása meg­foszt individualitásától. Tudom, hogy ez az ellenvetés ma talán még erősebben jelentkezik. Fentie­ket mégis benn kell hagynom a könyvben és remélem, hogy lesznek olyan olvasók is, akik megér­tik, milyen súlyosan vét egy ilyen ellenvetés az ebben a műben kifejtett szabadságfogalom ellen és fenti mondataimat nem abból kiindulva ítélik meg, hogy a férfit az iskola és a hivatás megfosztja individualitásától.

Aki az embert fajtajellege szerint ítéli meg, éppen csak addig a határig jut, amelyen túl kezd az ember olyan lény lenni, akinek a tevékenysége a saját maga szabad meghatározásán alapszik. Ami ez alatt a határ alatt van, az természetesen lehet tudományos vizsgálódás tárgya. A faji, törzsi, népi, nemi sajátosságok speciális tudományok tárgyai. Csak az olyan ember felelne meg annak az általá­nos képnek, amelyet ezek a tudományok az emberről adnak, aki kizárólag mint a fajta egy példánya akarna élni. De mindezek a tudományok nem tudnak eljutni az egyes individuum sajátos tartalmá­hoz. Ott, ahol a szabadság világa (a gondolkodásé és cselekvésé) kezdődik megszűnik az indivi­duumnak a fajta törvényei szerinti meghatározása. A fogalmi tartalmat, amelyet az embernek a gondolkodás útján kell az észlelettel kapcsolatba hoznia, hogy a teljes valóságot megkapja, senki sem tudja egyszer s mindenkorra megállapítani és az emberiségnek készen átadni (lásd 34. old.). Az individuumnak magának kell a maga fogalmait saját intuíciójával megszereznie. Ahogy az egyes embernek gondolkodnia kell, azt semmilyen fajtafogalomból sem lehet levezetni. Ebben a vonatko­zásban kizárólag az individuum az irányadó. Épp ilyen kevéssé lehet meghatározni az általános emberi jellegből, hogy az individuum milyen konkrét célokat tűz ki az akaratának. Aki az egyes individuumot meg akarja érteni, be kell hatolnia annak sajátos mivoltába, nem szabad megállnia a tipikus sajátosságoknál. Ilyen értelemben minden egyes ember külön probléma. És minden tudo­mány, amely absztrakt gondolatokkal és fajtafogalmakkal foglalkozik, csak előkészít arra a megis­merésre, amelyhez akkor jutunk ha egy individuum közli velünk, hogyan szemléli a világot, és arra a további megismerésre, amelyet az illető akaratának a tartalmából szerzünk. Amikor úgy érezzük, hogy valakinél azzal van dolgunk, ami mentes a tipikus gondolkodástól és fajtaszerű akarattól, lé­nye megértéséhez félre kell tennünk a saját szellemiségünkből vett fogalmakat. A megismerés ab­ban áll, hogy a gondolkodás segítségével összekötjük a fogalmat az észlelettel. Minden más esetben a megfigyelőnek a fogalmakat a saját intuíciójával kell megszereznie; a szabad individualitás meg­értésénél csakis arról van szó, hogy az ő fogalmait, amelyek szerint ő maga határozza meg magát, tisztán (a saját fogalmi tartalmunk hozzáadása nélkül) vegyük át szellemünkbe. Akik, ha másról ítéletet alkotnak, ebbe rögtön belekeverik a saját fogalmaikat, sohasem juthatnak el valamely indi­vidualitás megértéséhez. Ahogy a szabad individualitás megszabadítja magát a fajta sajátosságaitól, úgy kell a megismerésnek is megszabadítania magát attól a módtól, ahogy a fajtaszerűséget érti meg.

Az ember csak olyan mértékben tekinthető valamely közösségen belül szabad szellemnek, ami­lyen mértékben a fenti módon megszabadította magát a fajtaszerűségtől. Egy ember sem teljesen fajtaszerű lény, egy ember sem egészen individualitás. De lényének kisebb vagy nagyobb szféráját előbb-utóbb minden ember megszabadítja mind az animális élet fajtaszerűségétől, mind az emberi autoritások rajta uralkodó parancsaitól.

Azzal a részével azonban, amelynek a szabadságát az ember nem tudja így kivívni magának, tagja a természeti és szellemi közösségnek. Ebben a tekintetben úgy él, ahogy azt másoktól ellesi, vagy ahogy azt neki parancsolják. Cselekedeteiből igazi etikai értéke azonban csak annak a résznek van, amely az ő saját intuíciójából fakad. Azok a morális ösztönök, amelyek a szociális ösztönök átörökléséből vannak meg benne, azáltal válnak etikaiakká, hogy felveszi őket saját intuíciói közé. Az individuális etikai intuíciókból és ezeknek az emberi közösségekbe való felvételéből származik az emberiség minden erkölcsi tevékenysége. Azt is mondhatjuk, hogy az emberiség erkölcsi élete annak az összessége, amit a szabad emberi individuumok morális fantáziával létrehoznak. Ez a monizmus eredménye.




The Rudolf Steiner Archive is maintained by:
The e.Librarian: elibrarian@elib.com
[Spacing]