[RSArchive Icon]
Rudolf Steiner Archive Section Name Rudolf Steiner Archive



A szabadság filozófiája

On-line óta: 15th July, 2014

A végső kérdések

* * *

A monizmus konzekvenciái

A világot egységesnek felfogó szemlélet, vagyis az itt leírt monizmus az emberi tapasztalásból ve­szi azokat a princípiumokat, amelyekre a világ magyarázatához szüksége van. A cselekvés forrásait szintén a megfigyelés világában keresi, nevezetesen az önmegismerésünkkel megközelíthető emberi természetben, mégpedig a morális fantáziában. Elutasítja azt, hogy az észlelés és gondolkodás szá­mára adott világ végső okait absztrakt következtetéssel ezen a világon kívül keresse. A monizmus számára az egység, amelyet az átélhető gondolkodó megfigyelés az észleletek sokrétű világához hozzáad, egyúttal az az egység is, amelyet az ember megismerési vágya igényel és amelynek a se­gítségével a fizikai és szellemi világba vezető utat keresi. Aki az így keresendő egység mögött még egy másikat is keres, csak azt tanúsítja: nem ismeri fel, hogy amit az ember gondolkodásával meg­talál, egyezik azzal, amit megismerési ösztöne is követel. Az egyes emberi individuum nincs tény­legesen elválasztva a világtól. Egy része a világnak és a valóságban összefügg a kozmosz egészé­vel, amely összefüggés csak a mi észlelésünk számára van megszakítva. Mi elsősorban ezt az észle- leti részt látjuk mint önmagában létező valamit, mert nem látjuk azokat a fonalakat és szálakat, amelyekkel a kozmosz erői életünk kerekét mozgatják. Aki megmarad ezen az állásponton, az az egésznek egy részét valóban önállóan létező valaminek látja, monádnak, amely a világ többi részé­ről valamilyen módon kívülről szerez tudomást. A könyvünk szerinti monizmus kimutatja, hogy ez a különállóság csak addig képzelhető el, amíg a gondolkodás az észlelt dolgokat bele nem állítja a fogalmi világ szövedékébe. Mihelyt ez megtörtént, kitűnik, hogy a részek egzisztenciája csak lát­szat, amely az észlelésből adódik. Az ember önmagában lezárt teljes egzisztenciáját a világegye­temben csak az intuitív gondolkodás tapasztalásában találhatja meg. A gondolkodás megszünteti az észlelés látszatvoltát és individuális létünket beletagolja a kozmosz életébe. A fogalmi világ egysé­ge, amely az objektív észleleteket tartalmazza, szubjektív személyiségünk tartalmát is felveszi ma­gába. A gondolkodás a valóságról az igaz képet adja, mint egy önmagában zárt egységet, az észlele­tek sokfélesége viszont csak az organizációnk által létrehozott látszat (lásd 34. old.). A valóság megismerése az észlelés látszatmi voltával szemben volt minden időkben az emberi gondolkodás célja. — A tudomány azon fáradozott, hogy az észleleteket a bennük rejlő törvényszerű összefüggé­sek kiderítésével mint valóságokat ismerje meg. Ahol azonban az a szemlélet uralkodott, hogy az emberi gondolkodás által kikutatott összefüggésnek csak szubjektív jelentősége van, ott az egység igazi alapját a tapasztalati világunkon túli valamiben keresték (következtetett Isten, akarat, abszolút szellem stb.). És erre a nézetre támaszkodva arra törekedtek, hogy a tapasztalás által megismerhető összefüggések tudásán kívül egy másik tudáshoz is jussanak, amely a tapasztaláson túlmegy, és ennek a már nem tapasztalható dolgokkal való összefüggését kutatja ki (nem átélés révén, hanem következtetés útján nyert metafizikával). Annak az alapját, hogy miért tudjuk rendezett gondolko­dással a világban lévő összefüggést megérteni, ez az álláspont abban látta, hogy valamikor egy fel­sőbb lény logikai törvények szerint építette fel a világot; cselekvésünk alapját pedig ennek a felsőbb lénynek az akaratában látta. De nem ismerte fel, hogy a gondolkodás átfogja mind a szubjektív, mint az objektív elemet és hogy az észlelet és fogalom összekapcsolása adja a teljes valóságot. csak amíg az észleletben benne lévő és azt meghatározó törvényszerűséget mint absztrakt fogalmat szemléljük, van valóban valamilyen tisztán szubjektív elemmel dolgunk. De nem szubjektív annak a fogalomnak a tartalma, amelyet a gondolkodás segítségével fűzünk az észlelethez. Mert ezt a tar­talmat nem a szubjektumból, hanem a valóságból vesszük. Ez a valóságnak az a része, amelyet az észlelés nem érhet el. Ez tapasztalás, de nem az észlelés által közvetített tapasztalás. Aki nem tudja elképzelni, hogy a fogalom valóság, az a fogalomnak csak arra az absztrakt formájára gondol, aho­gyan az az ő szellemében él. De ebben a különválasztásban a fogalom ugyanúgy csak organizációnk révén létezik, mint ahogy az észlelet is. Az észleletnek sincs különválasztott, saját egzisztenciája. Csak egy része a nagy természetnek, és csak az ezzel való reális összefüggésében van léte. Az absztrakt fogalomnak önmagában éppen úgy nincs külön valósága, mint ahogy az észleletnek sincs. Az észlelet az a része a valóságnak, amelyet objektíven, a fogalom az, amelyet szubjektíven (az intuíció által, 38. old.) kapunk. Szellemi organizáltságunk szakítja szét a valóságot erre a két ténye­zőre. Az egyik tényező az észlelés számára, a másik az intuíció számára jelenik meg. Csak a kettő összekapcsolása — az univerzumba törvényszerűen beletagolódó észlelet — a teljes valóság. Ha csak az észleleteket nézzük, ez nem a valóság, csak valamilyen összefüggés nélküli káosz; ha csak az észleletek törvényszerűségeit nézzük, csak absztrakt fogalmakhoz jutunk. Nem az absztrakt foga­lom tartalmazza a valóságot, hanem a gondolkodó megfigyelés, amely sem egyoldalúan a fogalmat, sem egyoldalúan az észleletet nem nézi, hanem a kettő összefüggését.

Hogy a valóságban élünk (reális egzisztenciánkkal benne gyökerezünk), azt még a legortodo- xabb szubjektív idealista sem fogja tagadni. Csak azt vitatja, hogy megismerésünkkel, tehát gondo­lati úton el is tudunk jutni ahhoz, amit reálisan átélünk. A monizmus ezzel szemben kimutatja, hogy a gondolkodás sem nem szubjektív, sem nem objektív, hanem a valóság mindkét oldalát átfogó princípium. Ha gondolkodva megfigyelünk, olyan folyamatot hajtunk végre, amely maga is a való­ságos történések sorába tartozik. A gondolkodás révén magában a tapasztalásban lépünk túl a pusz­ta észlelés egyoldalúságán. Absztrakt, fogalmi hipotézisekkel (tiszta fogalmi gondolkodással) nem tudjuk a valóság lényegét kiokoskodni, de azáltal, hogy az észleletekhez az eszméket (fogalmakat) hozzáfűzzük, benne élünk a valóságban. A monizmus nem keres a tapasztaláshoz valamilyen nem tapasztalható (földöntúli) dolgot, hanem a fogalomban és észleletben ragadja meg a valóságot. Nem kovácsol tisztán absztrakt fogalmakból valamilyen metafizikát, mert a fogalomban mint olyanban a valóságnak csak az egyik oldalát látja, amely az észlelés számára rejtve marad és csak az észlelettel összefüggésben van értelme. De kialakítja az emberben azt a meggyőződést, hogy a valóság világá­ban él és nem a világon kívül kell egy át nem élhető magasabb valóságot keresnie. Visszatartja at­tól, hogy az abszolút valóságot máshol keresse mint a tapasztalati világban mivel magát a tapaszta­lat tartalmát valóságnak ismeri el. És ez a valóság kielégíti, mert tudja, hogy a gondolkodásban megvan az erő ahhoz, hogy kezeskedjék erről a valóságról. A monizmus magában a megfigyelés világában találja meg azt, amit a dualizmus csak e mögött keres. A monizmus kimutatja, hogy meg­ismerésünkkel a valóságot a maga igazi alakjában ragadjuk meg, nem pedig az ember és a valóság közé ékelődő valamilyen szubjektív képben. A monizmus szerint a világ fogalmi tartalma minden emberi individuum számára ugyanaz (36. old.). A monizmus szerint az egyik emberi individuum a másikat magához hasonlónak tekinti, mert a világnak ugyanaz a tartalma él a másikban is, mint őbenne. Az egységes fogalmi világban nincs annyi oroszlán fogalom, ahogy individuum az orosz­lánt gondolja, hanem csak egy. És az a fogalom, amelyet „A” az oroszlán észleletéhez hozzáfűz, ugyanaz mint amelyet „B” csak egy másik észlelő szubjektum által felfogottan (36. old.). A gon­dolkodás valamennyi észlelő szubjektumot az összes dolgok közös eszmei egységéhez vezeti. Az egységes eszmevilág ezekben az észlelő szubjektumokban, mint az individuumok sokaságában éli ki magát. Amíg az ember csak önmagát figyeli meg, addig ezt a különálló embert látja, aki ő maga, de mihelyt a benne felvilágló, minden különállóságot egybefogó eszmevilágra tekint, az abszolút valóságot látja elevenen felfényleni magában. — A dualizmus úgy képzeli el az istenséget, mint aki minden embert áthat és mindükben benne él. — A monizmus ezt a közös isteni életet magában a va­lóságban találja meg. A másik ember eszmei tartalma az enyém is és csak az észlelés szerint látom azt másnak, de mihelyt gondolkodom, már nem. Minden ember a maga gondolkodásával az eszme­világ egészének csak egy részét fogja át és ennyiben az individuumok gondolkodásuk tényleges tartalma szerint is különböznek egymástól. Ezek a tartalmak azonban egy önmagában zárt egészhez tartoznak, amely minden ember gondolkodási tartalmát magában foglalja. Az ember így gondolko­dásában a közös isteni lényt ragadja meg, aki minden embert áthat. Gondolati tartalommal telítetten élni a valóságban annyit jelent, mint istenben élni. A csak következtetett, de nem átélhető túlvilág azok tévedése, akik azt hiszik, hogy az itteni (a földi) világ a maga létének alapját nem magában hordja. Nem látják be, hogy a gondolkodás révén éppen azt találják meg, amit az észleletek magya­rázatául kívánnak. Ezért is nem talált ki még egyetlen spekulatív út sem olyan tartalmat, amelyet nem a számunkra adott valóságból kölcsönzött volna. Az absztrakt következtetéssel feltételezett isten csak a túlvilágra áthelyezett ember; a schopenhaueri akarat csak az abszolúttá tett emberi aka­raterő; Hartmann eszméből és akaratból összegyúrt ismeretlen isteni lénye pedig csak ennek a ta­pasztalásból vett két absztrakciónak az összefűzése. És ugyanezt kell mondanunk mindazokról a túlvilági princípiumokról, amelyek nem az átélt gondolkodáson alapulnak.

Az emberi szellem tulajdonképpen sohasem lépi túl a valóság világát amelyben élünk, és erre nincs is szüksége, mert ebben a világban mindaz megvan, amire annak a magyarázatához szüksége van. Ha a filozófusok azt mondják, hogy őket végül is kielégíti ha a világot olyan princípiumokból származtatják, amelyeket a tapasztalásból vesznek kölcsön és egy feltételezett túlvilágba helyeznek ki, akkor épp úgy ki kellene hogy elégítse őket, ha ugyanezt a tapasztalati tartalmat meghagyják a földi világban, ahová az átélhető gondolkodás számára tartozik. A világ túllépése csak látszólagos és a világból kihelyezett princípiumok nem magyarázzák meg jobban a világot, mint azok, amelyek benne magában vannak. Az önmagát megértő gondolkodás egyáltalán nem is igényli a világból való ilyen kívülre kerülést, mert a gondolati tartalom csakis ezen a világon belül, nem pedig azon kívül keresheti az észleleti tartalmat, amellyel együtt a valóságot adja. A fantázia objektumai is csak olyan tartalmak, amelyeknek csak akkor van jogosultságuk, ha valamilyen észleleti tartalomra utaló képzetté lesznek. Ezzel az észleleti tartalommal tagozódnak be a valóságba. Az olyan fogalom, amelyet a számunkra adott világon kívüli tartalommal kellene megtölteni, csak absztrakció, amely­nek semmilyen valósága nincs. Kigondolni a valóságnak csak a fogalmát tudjuk; ahhoz, hogy a valóságot magát megtaláljuk, még az észlelés is szükséges. Egy olyan isteni lény, akinek a számára a tartalmat ki kell eszelni, az önmagát megértő gondolkodás számára lehetetlen feltevés. A moniz­mus nem tagadja az eszmeiséget, annyira nem, hogy azt az észleleti tartalmat, amelynek nincs meg az eszmei korrelátuma, nem is tekinti teljes valóságnak; de nem talál a gondolkodás egész területén semmit, ami arra kényszeríthetné, hogy a gondolkodás objektív szellemi valóságát tagadjuk és a gondolkodás területét elhagyjuk. A monizmus az olyan tudományt, amely arra szorítkozik, hogy az észleleteket leírja anélkül, hogy azok eszmei korrelátumait kikutatná, valamilyen fél-dolognak tart­ja. De ugyanígy fél-dolognak tartja mindazokat az absztrakt fogalmakat, amelyek a maguk korrelátumát nem az észleletben keresik és nem illeszkednek bele a megfigyelhető világot átfogó fogalmi szövedékbe. Ezért nem ismer olyan eszméket, amelyek a tapasztalásunkon túli valamilyen objektív létezőre utalnak és egy pusztán feltételezett metafizika tartalmát képezik. Az emberiség által kialakított összes ilyen eszméket a tapasztalati világból vett absztrakcióknak tekinti, amelyek­nél kialakítóik figyelmét elkerülte, hogy a tapasztalati világból kölcsönözték őket.

A monizmus szerint ugyanígy nem vehetjük cselekvésünk céljait sem valamilyen emberen kí­vüli túlvilágból. Amennyiben gondoljuk őket, az emberi intuícióból kell fakadniuk. Az ember nem valamilyen objektív (túlvilági) isteni lény céljait teszi a maga individuális céljaivá, hanem a saját morális fantáziája által adott céljait követi. A cselekvésben megvalósítandó eszmét kiemeli az egy­séges eszmevilágból és ezt teszi akarata indítékává. Cselekvésében tehát nem az itteni világba bele­helyezett túlvilági parancsok élik ki magukat, hanem az itteni világhoz tartozó emberi intuíciók. A monizmus nem ismer olyan világot kormányzó lényt, aki rajtunk kívül állva adná meg cselekvése­ink célját és irányát. Az ember sehol sem talál a világban olyan ős-princípiumot, amelynek szándé­kait kikutathatná, és belőle meríthetné a célokat, amelyek felé cselekvéseit irányítania kell. Saját magára van utalva. Saját magának kell cselekvése tartalmát megadnia. Ha az akaratát meghatározó okokat azon a világon kívül keresi, amelyben él, hiába keres. Ha már túljutott természetes ösztönei kielégítésén, amelyeket a természet ültetett belé, az akaratát meghatározó okokat saját morális fan­táziájában kell keresnie, hacsak kényelmességből nem akarja akaratát mások morális fantáziájával meghatároztatni. Tehát: vagy minden cselekvésről le kell mondania, vagy olyan okok alapján kell cselekednie, amelyeket ő maga merít eszmevilágából, vagy amelyet mások adnak neki az ő eszme­világukból. Ha túljutott érzéki ösztönéletén és azon, hogy más emberek parancsait teljesítse, semmi más nem határozhatja meg őt, csak saját maga. Csakis a saját maga által meghatározott indíték alap­ján kell cselekednie. Eszmeileg ezt az indítékot mindenesetre az egységes eszmevilág határozza meg; de ténylegesen csak maga az ember vezetheti onnan le és teheti valósággá. Hogy valamely eszme az ember révén ténylegesen valóra váljék, annak okát a monizmus csakis magában az em­berben találhatja meg. Ahhoz, hogy egy eszme cselekedetté legyen, az embernek előbb akarnia kell, a cselekvés csak azután következhetik be. Az ilyen akarat alapja tehát csakis magában az em­berben van. Az ember így cselekvésének végső meghatározója. Ekkor szabad.

  1. Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Könyvünk második részében megkíséreltük kimutatni, hogy a szabadság az emberi cselekvés valóságában található meg. Ehhez szükséges volt, hogy az emberi cselekvés területének egészéből kiemeljük azokat a cselekvéseket, amelyekkel kapcsolatban elfogulatlan megfigyelés alapján szabadságról beszélhetünk. Ezek azok a cselekvések, amelyekben eszmei intuíciók valósulnak meg. Más cselekvéseket elfogulatlan szemlélettel nem mondhatunk szabadoknak. De éppen a magunk elfogulatlan megfigyelése során rá kell jönnünk arra, megvan az adottságunk, hogy az etikai intuíciók és az azok megvalósítása felé vezető úton előre jussunk. Az ember etikai mivoltának ez az elfogulatlan megfigyelése azonban önmagában nem elég ahhoz, hogy a szabadság tekintetében az utolsó szót kimondjuk. Mert ha az intuitív gondolkodás maga valami­lyen más lénytől származnék, ha nem önmagán alapulna, akkor az etikai elemből folyó szabadság­tudat csak valami látszatdolog lenne. De könyvünk első része itt természetszerű támasza a máso­diknak. Mert az első rész az intuitív gondolkodást éppen az ember által átélt belső szellemi tevé­kenységként állítja elénk. A gondolkodásnak ezt a mivoltát tapasztalva megérteni azonban egyet jelent az intuitív gondolkodás szabad voltának a felismerésével. És ha tudjuk, hogy az intuitív gon­dolkodás szabad, akkor előttünk van az akarati szféra is, amelynek a szabadságot tulajdonítanunk kell. A cselekvő embert szabadnak fogja tartani, aki belső tapasztalása alapján tudja, hogy az intui­tív gondolati átélés önmagában nyugvó lényegi valami. Aki erre nem képes, az nem fog a szabadság elismeréséhez vezető valamilyen cáfolhatatlan utat találni. Az a tapasztalás, amelyről itt szó van, a tudatban találja meg az intuitív gondolkodást, amelynek azonban nem csak a tudatban van valósá­ga. És ezzel a szabadságot, mint a tudatban lévő intuíciókból fakadó cselekvések jellegzetességét állítja elénk.

  2. Kiegészítés az 1918-as új kiadáshoz. Ennek a könyvnek a fejtegetései arra a tisztán szellemi­leg átélhető intuitív gondolkodásra épülnek, amelynek a révén a megismeréssel minden egyes észle­letet belehelyezünk a valóságba. Nem írtunk le többet, mint ami az intuitív gondolkodással áttekint­hető. De tisztáznunk kellett azt is, hogy ez a tapasztalt gondolkodásból milyen gondolatmenet kö­vetkezik. Annak az elismerését követeli, hogy az átélt gondolkodás a megismerési folyamatban önmagára támaszkodó élmény; hogy ne vitassuk el tőle azt a képességet, hogy együtt az észlelettel a valóságot tapasztalja, és azt nem kell egy ezen a tapasztaláson kívüli következtetett világban ke­resni, amellyel szemben az emberi gondolati tevékenység csak szubjektív valaminek látszana.

    Ezzel kimutattuk, hogy a gondolkodás az az elem, amellyel az ember a valóságba szellemi mó­don éli bele magát. (Senki se tévessze össze azonban össze ezt a tapasztalt gondolkodásra épített világszemléletet valamilyen puszta racionalizmussal.) Másrészt azonban fejtegetéseink egész szel­leméből következik, hogy az észleleti elem az emberi megismerés számára csak lesz meghatározott valósággá, ha azt a gondolkodásban ragadjuk meg. A valóság ismérve nem lehet a gondolkodáson kívül. Nem szabad tehát azt képzelnünk, hogy a fizikai észlelés a valóság egyetlen biztosítéka. Ami észleletként jelentkezik, azt az embernek élete során mindenképpen csak kizárhatja. A kérdés most az, lehet-e annak a szempontnak az alapján, amely csak az intuitíven átélt gondolkodásból követke­zik, jogosan elvárni, hogy az ember a fizikaiakon kívül szellemieket is észleljen? Ezt igenis el lehet várni. Mert ha egyrészt az intuitíven átélt gondolkodás az emberi szellemben végbemenő tevékeny folyamat is, de másrészt ugyanakkor fizikai szerv nélkül megragadott szellemi észlelet is. Olyan észlelet, amelyben az észlelő maga tevékeny és olyan általa végrehajtott tevékenység, amelyet egy­szersmind észlel is. Az intuitíven átélt gondolkodásban az ember észlelőként is részese a szellemi világnak. Ami ebben a világban észleletként úgy jelenik meg számára mint saját gondolkodásának a szellemi világa, azt az ember mint szellemi észleleti világot ismeri meg. A gondolkodással ez az észleleti világ ugyanolyan viszonyban van, mint az érzékekhez a fizikai észleleti világ. A szellemi észleleti világ az ember számára, mihelyt átéli, egyáltalán nem lehet idegen, mert az intuitív gon­dolkodásban már olyan élménye van, amely tisztán szellemi jellegű. Erről a szellemi észleleti világ­ról szól az ez után a könyv után megjelent számos írásom. A „Szabadság filozófiája” filozófiai megalapozása ezeknek a későbbi írásoknak. Mert ebben a könyvben megkíséreltem kimutatni, hogy a gondolkodás helyesen értett tapasztalása már szellemi tapasztalás. Ezért úgy látom, hogy aki teljes komolysággal magáévá tudja tenni a „Szabadság filozófiája” szempontjait nem torpanhat meg a szellemi észleleti világ kapuja előtt. Logikailag — következtetés útján - mindenesetre nem lehet en- nek a könyvnek a tartalmából későbbi könyveim tartalmát levezetni. Az ebben a könyvben leírt intuitív gondolkodás eleven megragadásából azonban természetszerűen adódik majd az ember to­vábbi eleven belépése a szellemi észleleti világba.




The Rudolf Steiner Archive is maintained by:
The e.Librarian: elibrarian@elib.com
[Spacing]